A kétnyelvű tábláktól az örökösödési jogig

„A kétnyelvű városnévtáblák ügyéről elég sok szó folyt a média különböző csatornáin az utóbbi időben. Ezért kicsit fordítok a sorrenden: kicsoda Ön, Szőcs Izabella?

Negyedéves jogász hallgató vagyok.

Tehát még diák, és máris megnyert egy jelentős, szimbolikus értékkel bíró pert, ami a kolozsváriakat, vagy tágabb értelemben a magyar nyelvhasználatot érinti.

Ez így igaz. (…)

Akkor viszont felmerülhet a kérdés: valakinek vagy valakiknek nem állt érdekükben, hogy a problémát alaposan végiggondolják? Hiszen végeredményben közösségi ügyről van szó.

Úgy gondolom, két eset lehetséges. Az első: az illetékesek, bárkik legyenek is, nem gondolták végig a dolgot alaposan, ahogy Ön is mondta. A második: végiggondolták, de nem akarták végigvinni.

Itt nyilván belép a képbe a politika is. Véleményem szerint a politika kompromisszumok sorozatából áll, és időnként a politikusok feláldozzák a közösségi ügyeket a politikai érdekek oltárán. A magam részéről semmiféleképpen nem szeretnék beállni a politikába, mert az ember azonnal úgy érzi, meg van kötve a keze, sokkal inkább mint a civil szférában, ahol az ember szabadabban mozoghat. Egyenesen fogalmazva, az ember tökösebb lehet a civil szférában, mint a politikában. A politikát jó esetben azért találták ki, hogy új jogokat, új törvényeket találjon ki. A civil szféra viszont a maga részéről érvényesíti, gyakorlatba ülteti őket. Az az igazság, hogy nálunk hiánycikknek számítanak az ilyenfajta jogvédő szervezetek. Nem mondom, vannak, csak nem elegen. És ennek megvannak az okai, elsősorban az, hogy ha egy jogvédő szervezet mögött nincs politikai háttér, akkor igen nehéz megszerezni a működéshez szükséges támogatást. Ugyanakkor itt azért van egy kis ellentmondás, mert ha egy jogvédő szervezet valamilyen pártvonalon kap támogatást, akkor már nemigen nevezhető civilnek. (…)

És, amint azt a kolozsvári polgármesteri hivatal a saját bőrén megtanulhatta, veszélyesen jó szakember. Most akkor a hivatal emberei vakarják a fejüket?

Hát, küzdenek, kapálóznak rendesen. Emlékszem, az első menetet abszolút nem vették komolyan, meg se jelentek a tárgyalásokon. Az történhetett, hogy egyszerűen azt gondolták, ezek a civilek itt kicsit ágálnak, aztán abbahagyják. Amikor aztán megnyertük a pert első fokon, hirtelen rádöbbentek, hogy ennek a fele se tréfa. A fellebbezésben átestek a ló másik oldalára: összehordtak hetet-havat, olyan ultranacionalista szövegrészekkel találkoztam, hogy egyszerűen nem hittem a szememnek. Például: minél több jogot ad az állam egy kisebbségnek, annál valószínűbb, hogy az adott kisebbség szembemegy majd a hatalommal. Az viszont tény, hogy a sok durva szövegtől eltekintve a hivatal fellebbezése szörnyen megalapozatlan. Tehát nem annyira a szakmára koncentráltak, mint a nacionalista érzelmek gerjesztésére.”