„Pedagógusok és oktatásszociológusok régóta mondják, hogy az általános iskolát kellene gyökeresen megváltoztatni. Olyan általános iskola kell, ahol a még minden iránt érdeklődő gyerek motívumait nem lerombolják, hanem erősítik; ahova szorongás nélkül járhat; ahol nem kudarcok sorozatát szenvedi el, ami egyre reménytelenebb lemaradással párosul, hanem az »egyre többet tudok« sikerélményében van része; ahol a negyedik év végére olvasási készsége, íráskészsége, számlálási készsége és a többi alapkészsége olyan szintre kerül, hogy nem akadálya a további ismeretszerzésnek. Ilyen iskolában nem fordulhatna elő, hogy valaki már az első osztályban »végleg« lemarad, mert mindenféle tanulástól elveszik a kedvét. Ilyen iskolában nem történhetne meg, hogy az évek előrehaladtával a tanulóknak nem a tudása, hanem a lemaradása gyarapszik. Az ilyen általános iskolából jövő gyerekek biztosan jó szakmunkások (is) lesznek.
Ehhez persze át kellene strukturálni a tananyagot, meg kellene változtatni a tanítók pedagógiai kultúráját. Alkalmazni kellene azt a régi fölismerést, hogy a tanítónak nem kevesebbet kell tudnia, mint a tanárnak, hanem ugyanannyit, csak éppen mást, illetőleg bizonyos területeken – például pedagógia és pszichológia – többet. Erre sok pénzt kellene áldozni, mint ahogy a nagy gazdasági ugrást végrehajtó államok (a skandináv államok, Szingapúr, Japán) sok pénzt költöttek az oktatásra. És nem akkor, amikor már gazdagok voltak.