Demokratikus vonatfütty

„Ilyenkor aztán – még ha néha kellemetlen is – jól jön egy-egy pofon jobbról vagy balról, Keletről vagy Nyugatról. Igaz, mint most is, egy ideje Nyugatról kapjuk a pofonokat, de csak simogatókat, barátikat. (...)

Vagy mégis másról lenne szó? Esetleg itthonról súghatott neki néhány ezereszű egyfejű? Akár a derűs kádári időkben Biszku Béla bácsi, aki meg sem állt Moszkváig. Most lehet, hogy Brüsszel vagy Washington az úti cél, a kérés pedig közös óhajra, már-már közfelkiáltással születik: tessék csak jól megpálcázni ezeket a kibírhatatlan, összeférhetetlen magyarokat.

És meg is pálcázzák, illetve meg is pálcáznák boldogan. Amint lehet, igyekeznek rögvest sarokba állítani bennünket, s ha boldog, felhőtlen nyugati demokráciában élő szülők magyart látnak, ujjukkal rögvest ráböknek a gyerekeiknek: na, nézd meg jól, ilyen soha ne légy!

A magyar rohangálók pedig boldogok, s azzal a büszke tudattal hajtják álomra fejüket, hogy megint sikerült keményet behúzniuk a könyörtelen hazai diktatúrának. Navracsics pedig, ha nem is kergetik rögvest haza, valami pitiáner tárcát kap, s mint ahogy rebesgetik, netán közlekedési biztos lesz – de nem Szamuely vagy Lenin páncélvonatán –, s azért felel majd, hogy a vonatfütty egyformán szóljon és szaladjon a mozdony előtt a párizsi Gare de l’Est-en és a ceglédberceli állomáson is.

Hát ez kellett nekünk a választás előtt, jól tudja a Fennvaló. Felrázta a magyart. A sárban dagonyázót, aki a baráti, demokratikus, már-már simogató pofonra általában választással felel. Bár amilyen fafejű, elmegy a falig, s meg sem áll a kétharmadig.”