Szobrok (2)

„Nem értem. Mit, minek, kinek és kiért üvöltöznek a Szabadság téren? Miért dobálnak tojásokat a szoborkompozícióra Lendvai Ildikóék, Bauer Tamásék, Karácsony Gergelyék és még néhányan? Mivel nem értenek egyet? Csak nem azt akarják mondani, hogy 1944. március 19. után nem volt megszállás? Akkor mi volt? Baráti találkozó? Barátaink hurcoltak el nemzetgyűlési képviselőket, például Bajcsy-Zsilinszky Endrét, lőtték le Kiss János altábornagyot, Tartsay Vilmos századost? Szeretetből tiltottak be polgári pártokat, számolták fel a többi között a Magyar Nemzetet, zárták börtönbe Mindszenty Józsefet és a katolikus hívők százait? Menekülnie kellett a többi között gróf Bethlen István volt miniszterelnöknek, míg Horthy Miklós kormányzó fiát elrabolták a németek, hosszú a sor. Ez nem volt megszállás? Ez csak egy piknik volt, barátaim? Ne hazudozzunk egymásnak, beszéljünk az igazságról, a valóságról. Ezek szerint elmúlt évtizedek történelemkönyveit is ki kell dobnunk a szemétbe, mivel német megszállásról értekeztek a történészek, szakírók? Magyarország német megszállásáról írtak baloldali – nem jobboldali – politikusok. Elég csak Marosán György Tüzes kemencéjét említeni. Vagy ott van Kállay Gyula – Kádár bizalmi embere – kommunista politikus is, aki Életem törvénye című emlékirataiban vagy százszor leírja, hogy 1944. március 19. a német megszállás kezdete. De Vigh Károly Ugrás a sötétbe című könyvében is német megszállásról ír. És senki nem arról értekezik, hogy a magyar kormány felelősségét bármilyen módon elmossa.

Miért is mondom ezt? Én is kíváncsi voltam az emlékműre és elmentem megnézni vasárnap este. Bár mindenféle transzparensek piszkolták a nemes ívű alkotást – mint például: »Történelemhamisítás, szellemi kútmérgezés« –, nekem tetszett az emlékmű üzenete, de ez másodlagos. Végül is nem értem mi a baj, ha emlékeztetünk egy tragikus napra és következményeire? Látogatásom viszont egy furcsa találkozással bővült. Hosszú ideig nézett egy idősebb férfi, majd odajött hozzám. Bemutatkozott. »Cs. vagyok, sajtótörténész. Ön az a bizonyos?« – s a nevemet említette. »Igen, én vagyok« – válaszoltam. »Nos, én önt negyven éve tanítottam a MÚOSZ újságíró-iskolában sajtótörténetre.« Így sem emlékeztem rá. Majd folytatta. »Látja ott a sas felett a szöveget? Az van odaírva, hogy: „A német megszállás áldozatainak emlékműve”. Ön szerint volt megszállás? Nem volt! –válaszolt helyettem. – Minden gonoszságot a magyarok műveltek, apámat is behívták.« Próbáltam magyarázni, hogyha nem lett volna német megszállás, akkor nem indultak volna el a vagonok, nem vesztettük volna el önrendelkezési jogunkat, működött volna a nemzetgyűlés, nem kellett volna a befogadott lengyeleknek tovább menekülniük, sőt továbbra is a »béke szigete« lett volna a háború közepén Magyarország… De ő csak a saját igazát hajtogatta.”