Bűn és bűnhődés

„Az alábbiakban amellett érvelek, hogy társadalmunk be nem vallott, de annál súlyosabb teherként cipeli magával a zsidógyűlölet örökségét, s hogy ez az örökség felelős a kollektív tudat kóros elváltozásaiért. Az antiszemitizmus – bármennyire fájdalmat okoz a népirtás túlélőinek és hozzátartozóiknak – ma elsősorban nem a zsidókat fenyegeti, hanem a magyarságnak árt.

Itt meg kell jegyeznünk, hogy a zsidó származású magyarok a megpróbáltatásokat elsősorban magyarként élték át. A gyógyíthatatlan trauma, ami nem engedi, hogy hozzátartozóik elvesztése és az átélt szenvedés idővel fájdalmas emlékké halványuljon bennük, magyar identitásuk válsága. Többségük számára folytathatatlannak tűnt az odáig több-kevesebb sikerrel követett életstratégia, hogy származásukat öntudatosan vállalva lehessenek magyarok ugyanúgy, mint a szlovák, német, szerb stb. származásúak. Az a meggyőződés vált kétségessé, hogy ez a sokféleség a magyar nemzet számára tényleges érték, és korántsem akadálya az együttélésnek, a zsidó származásúak részvételének a nemzet sorsközösségében. Hogy büszkék lehetnek mindarra, amivel a zsidóság hozzájárult e közös vállalkozáshoz, annyi balszerencse közt s oly sok viszály után. Akik nem így éreztek, elhagyták az országot, akik nem így éreztek és mégis itt maradtak, lelkileg belerokkantak, belezavarodtak, mert túlságos önmegtagadást követel vagy követelne tőlük, hogy ne magyarnak, hanem zsidó kisebbségnek tekintsék magukat. Tetszik, nem tetszik, magyar identitásukat nem tudják hitelesen megtagadni, mivel az már fontosabb meghatározója létüknek, mint a zsidó örökség. Az antiszemita megnyilvánulásokkal szemben tanúsított túlérzékenységük pontosan ebből fakad: nem vagyunk eléggé zsidók ahhoz, hogy elviseljük, ha nem tekintenek bennünket eléggé magyarnak. Ehhez járul természetesen az üldöztetés kitörölhetetlen emléke, a félelem, valamint a felháborodás: »hát nem volt még elég?«

Zsidó túlérzékenységről beszélni egyébként senkinek sincs joga: semmiféle érzékenység nem lehet eltúlzott egy tömegsír fölött. Mindez nem mentség, hanem vád azokkal szemben, akik ezzel az érzékenységgel visszaélnek, tudatosan provokálják, vagy másképpen manipulálják, politikai céljaik szolgálatában.

De vajon mi élteti a zsidókkal szembeni gyűlöletet a holokauszt után? Nemcsak maga a gyűlölet mérgez, hanem annak felderítetlen vagy kimondhatatlan indítékai is. Ezek egyike szerintem a népirtás demográfiájával, a másik a bűn lélektanával kapcsolatos. Lehet, hogy illúzió, de néha úgy érzem, ha az ezzel kapcsolatos felismerések elterjednének a társadalomban, annak jótékony hatása lehetne a közgondolkodásra.

Az első igen egyszerű. A vidéki magyar zsidóság szinte teljes egészében, a zsidó társadalom alsóbb rétegei túlnyomórészt füstté és hamuvá lettek a megsemmisítő táborokban, elhullottak a halálmenetekben. Elvetemült holokauszt-tagadónak kell lenni ezek után ahhoz, hogy valaki fel merje tenni a tapintatlan, de sokakban motoszkáló kérdést: »ha egyszer ennyire elpusztultak, akkor hogy lehet, hogy mégis ugyanolyan sokan vannak?« Az illető arra a megfigyelésére utal, hogy azokban a foglalkozásokban, amelyeket a háború előtt is sok zsidó származású művelt, például az orvosok, ügyvédek, színházi emberek, filmesek, zenészek stb. között jelenlétük csak kisebb mértékben csökkent a háború utáni évtizedekben, és ha valaki érzékeny erre, észreveheti, hogy részvételük meghatározó maradt mind a mai napig. Hogy lehetséges ez? Nos, úgy, hogy a főváros gettóba zárt zsidó népességének nagyobb része így-úgy túlélte a nyilas rémuralmat. Ezen belül itt is, de még vidéken is aránylag kedvezőbb túlélési esélyei voltak a zsidó társadalom maradéktalanul asszimilált, felső rétegeinek, amelyek jobb »keresztény« kapcsolatokkal rendelkeztek, időben elmenekültek vagy elrejtőzhettek. Ez magyarázza, hogy a reflektorfényben gyakrabban szereplő hivatások művelői között szinte alig tapasztalható a fogyatkozás, miközben a vidéki városokban és falvakban ma már alig élnek zsidó származásúak. (Más kérdés, hogy kinek és miért fontos számon tartani pályatársai származását. S hogy mennyiben és milyen alapon tekinthetők bármiféle zsidó közösség tagjainak azok a zsidó származású magyarok, akik az esetek többségében még csak nem is képesek felismerni egymást.) (…)

A vallása, társadalmi hovatartozása vagy politikai meggyőződése alapján kiközösített csoport ellen elkövetett erőszakos cselekmények nálunk se mennek kivételszámba. Igaz, ezek sohasem jártak ehhez fogható népirtással. A korábbi és későbbi esetekben az üldözők nem is törekedtek a kipécézett kisebbség teljes fizikai megsemmisítésére. De ha erkölcsi értelemben tagadhatatlan is a közös felelősség, ez korántsem jelenti, hogy az elkövetőket azonosíthatnánk a társadalom egészével. A zsidó magyarok osztozhatnak tehát a többi magyarral a gyászban és a szégyenben a történtek miatt. Mint zsidóknak pedig az örökös üldöztetés szomorú történelmi tapasztalata segít a szörnyű megrázkódtatás feldolgozásában. Megbocsátanak vagy sem, de az elkövetők ellen érzett jogos harag nem fajul általános magyarellenességgé.

Ezzel szemben azok, akik lelkiismeretük mélyén ott hordozzák a közvetlen vagy közvetett bűnrészesség eltörölhetetlen tudatát, nem bocsáthattak meg azoknak, akiknek pusztulását tétlenül nézték vagy éppen előmozdították. Az önvádtól a legkönnyebben úgy szabadulhattak, ha az áldozatot ültették a vádlottak padjára. Szörnyű, ami a zsidókkal történt, gondolták, de így vagy úgy maguk tehetnek róla. 1944-ig hitték vagy sem a zsidók ellen felhozott sokféle vádat, 1944 után nem maradt más választásuk, muszáj volt hinniük. A továbbélő zsidógyűlölet, a túlélők elleni támadások a háború után ezzel a fájdalmas társadalomlélektani megfigyeléssel magyarázhatóak.

Továbbá azzal is, hogy a következő évtizedekben nálunk lehetetlenné vált a múlt feldolgozása, bevallása, kibeszélése. Egy olyan diktatúra nehezedett ráadásul az országra negyven éven át, amelynek vezérei és talpnyalói közt, mint köztudott, az egykori üldözöttek szép számban fordultak elő. (Nem mellesleg: áldozatai között is. Valamint azok között, akik tollal, fegyverrel harcoltak a diktatúra ellen.) Mindezt már minden oldalról megvilágították, feleslegesnek tartom részletezni, miért történt így. Nem utolsó sorban azért, mert a zsidóságából rég kivetkezett, magyarságától erőszakkal megfosztott csoport számára a háború után a teljes identitásvesztés iszonyatának vonzó alternatívája lehetett egy ideig a proletár internacionalizmus.”