Az utolsó dobás

„Az ország nem a turáni átok hatására sodródott jobbra, hanem mert csalódott abban, amit baloldali-liberális kurzus címén kínáltak neki. Ugyanakkor végzetes hiba – kapituláció – volna, ha a baloldali-liberális oldal maradékai azt a következtetést vonnák le, hogy a szabadságot, a demokráciát és Euró pát el kell vetniük.

Ha egy politikai oldal maga sem hisz az értékeiben, akkor tényleg ne csináljon inkább semmit. Addig se rontja tovább az amúgy is rossz helyzetet. A valódi kérdés,miként lehet a választók számára láthatatlan szabadságot a hétköznapi választások szabadságává tenni, aminek persze feltétele a megalázó függőségek felszámolása. Miként lehet az Európa-kép formálásában tevőlegesen részt venni? Ma ezt Magyarországon csak Orbán teszi, a maga romboló módján. Továbbá, miként lehet kibővíteni az ellenzéki cselekvési repertoárt egy olyan hatalommal szemben, amely, példának okáért, minden választáshoz gyárt magának egy új választási törvényt?

Miként lehet pártokat és mozgalmakat összebékíteni a közeledési szándékot hitelesítő kezdeményezések révén? Miként lehet ez által új (baloldali) diskurzust gerjeszteni? Nem utolsósorban az is kérdés, miként lehet feltörni a jelenlegi demokratikus ellenzéki konstrukció kereteit? A DK–Együtt–MSZP hármasságból nem lesz se váltópárt, se tartós szövetség. Több szavazó se nagyon. Egy új narratívát nem lehet csak úgy megfogni és bevezetni: próbálkozni és építkezni kell. Értékek, akciók, személyek, intézmények együtt állhatnak össze vonzó történetté, amely aztán „önmagát meséli el”. Nem áll rendelkezésre korlátlan számú csereelit, de ugyanazzal a fejjel is szabad újat gondolni. Csak aztán akadjon néhány jó fej.”