Félmúlt és egész jelen

„Nehéz lenne egy vezércikk keretében összefoglalni huszonöt év történéseit, pozitív hozadékait, mulasztásait. Új fogalmakat tanultunk, a csalódás egységeit, mint kárpótlás, kényszervállalkozás, kapcsolati tőke, spontán (rabló) privatizáció. Ha egy grafikonon a felvállalt konfliktusok számával illusztrálnánk a rendszerváltozást, akkor azt tapasztalnánk, hogy húsz éven át alig lenne kiugró változás. Szerény emelkedések, tétova lankák és markánsabb mélybe bóklászások váltakozó vonala után 2010-től viszont meredeken megugrana a grafikon. Az a valamikori fiatalember ott a hatodik koporsóról azt mondta: „valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk, mai fiataloktól a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”

De 1989-ben nemcsak az akkori fiatalok elkövetkező húsz éve került tragikusan döngő, halálos fedél alá, hanem az egész országé. A munkahelyek elvesztése, sőt megszűnése, a jövedelmi viszonyok továbbra sem az igazságosság alapján történő alakulása, a tőkeszegény vállalkozások törvényszerű befulladása, vagyis az átlagember életének történései, egyre kietlenebb színterei idézőjelbe tették a politikai szabadságot. A kimúlt szocializmus tetemére hiénagyorsasággal vetették rá magukat ugyanazok, akik ezt a társadalmi formációt a normális európai fejlődéssel szemben még a 80-as években is mesterségesen életben tartották. Sokan, akik a zavarosban halászás évtizedei alatt jól jártak, rendkívül aljas módon a politikai szabadság jelszavát vágták ki adu ászként az elképesztően széles és korántsem homogén, hanem az alsó középosztálytól kezdve a paraszti rétegeken át az öngondoskodásra képtelenekig meglehetősen strukturált, különböző mértékben szegényedő rétegek ellenében. Az ország döntő többsége inkább elviselte a rendszerváltozás utáni húsz évet, mintsem hogy különösebben profitált volna belőle.

Felívelésről még nem beszélhetünk. Követhető irányokról már igen. Életünket még nem tudjuk olyan mértékben formálni, mint szeretnénk, mint azt huszonöt éve elképzeltük, de a nemzet mint politikai közösség megtanulta önmagát. Akik ennek jegyében élnek, nem hangadók. Csöndes többség, talán ha kétharmad. Ma is túlpolitizált életünk hanyagolható konfliktusait meg kell különböztetnünk azoktól az ügyektől, amelyekből nem engedhetünk. A harmadik Orbán-kormány felelőssége óriási. Ha ez alatt a négy év alatt a közember szintjén nem tapasztalható meg érdemi gyarapodás, nehéz lesz legközelebb nyerni. ”