Bennem munkál a feszültség

„Mi az, amit Észak- vagy Nyugat-Európában megértettek, de itt nem?

A német visszhangokból úgy tűnt, hogy a nemrég lefordított Pixelnek nemcsak a szerkezetét látták át, hanem – ezzel összefüggésben – a belőle áradó ijesztő kilátástalanság is megmutatkozott, a felszíni érdekességeken és az irónián túl érzékelték benne a mélységes kétségbeesést.

Honnan érkezett meg újra ez a kelet-európai kilátástalanság? Amikor a pályája elindult, épp a rendszerváltás idején, úgy tűnhetett, hogy az ön generációjának aktív, felnőtt életét már nem fogja kísérni.

Akkoriban annyira foglalkoztatott, mi történik körülöttem, amennyire egy normális egyetemistát foglalkoztatni szokott az ilyesmi, mikor éppen szerelmes és vizsgaidőszak is van. Persze, a nagy határnyitás meg a Páneurópai Piknik, az klassz volt. Papp Gábor Zsigmond filmrendezővel éltem együtt és megjelent nálunk egy középiskolás éveim során megismert heiligendammi lány a barátjával egy hátizsákkal, hogy ők mennek nyugatra. Megnézték a tévében a határnyitást, még egy hetet eltöltöttek nálunk, aztán a lány hazament, azt mondta, hogy nem bír eljönni, otthagyta az anyját Heilegendammban. Ez nekem akkor elég fantasztikus volt, hogy valaki az utolsó pillanatban visszafordul, meggondolja magát. Amikor viszont a Ceausescu-házaspár kivégzését láttam, határozottan kényelmetlen és nyomasztó érzésem volt. Úgy éreztem, hogy valami elemi rossz, valami rettenetes bűn történik, hogy amit látok, az baj.

A lelkesültségnek, hogy most valami más kezdődik, megvoltak az árnyoldalai is, teljesen új dolgokat kellett elsajátítani az új világban és ez, tekintve hogy még mi is az előzőben nőttünk fel, egyáltalán nem volt könnyű. Én ráadásul '90 és '92 között Franciaországban voltam és mire visszajöttem, sok tekintetben másik városba érkeztem, minden megváltozott, épületek tűntek el a helyükről. A Kálvin téren például, ahová iskolába jártam, teljesen kicserélődtek a homlokzatok. Megszűnt az a lepusztult otthonosság, amit már belaktam. Azóta hozzászoktunk, hogy nem lehet visszamenni egy palacsintázóba, ahol az előző héten jártunk, mert közben tönkrement és most zoknit árulnak a helyén, vagy üres az egész bolt, de több mint húsz év végtelennek tűnő állandóságához képest az sokk volt. Csak akkor még azt hitted, hogy ez a nagy változások, a meglóduló idő szükségszerű velejárója. Ezt az illúziót azóta elvesztettük, minden folyton alakul, de sohasem alakul ki, csak változik, enyészik. Az elmúlt hosszú években lassan visszatért a levegőtlenségnek azt az eltéveszthetetlen, jól ismert érzése, az a bizonyos nyomás az ember szegycsontja körül. Hogy akkor most ez lesz, be kell rá rendezkedni.

Most azért nehezebb, mint akkor, a rendszerváltás előtt még mindenkiben bizsergett az érzés, hogy na, most ez még egy kicsit ilyen, de nemsokára megváltozik. Az én generációm ahhoz már öreg, hogy most is azt gondolja, ezt a pár évet átvészeljük. Az én felnőtt életem nagyobbik része már így fog eltelni, és most nem húsz éves vagyok, elmúltam negyvenöt. Az ember már tudja, hogy megállt az idő, és azt gondolja, hogy »akkor itt fogunk élni«. Egyáltalán nem csak a politikai eseményekről van szó, akár mindennapi tömegközlekedés során is pontosan meg lehet érezni ezt a rosszkedvű, kiút nélküli távlattalanságot. Hat éve szinte minden nap láttam a Keletinél azt a sebhelyes arcú törpét, aki ott ült télen-nyáron a pozdorjafal tövében, végig, hat teljes éven keresztül. Biztos voltam benne, hogy most már örökké így marad, együtt fogunk a törpével megöregedni, alig hittem el, amikor most átadták a metrómegállót. Hol üldögélhet most a törpe? Vagy amikor a stadionoknál megyek le a metróhoz, ott áll egy fogatlan, lepusztult roma csávó, és már amikor meglátom, tudom, hogy bele fog kötni az előttem sétáló, a környéken lakó kínai fiúba. És tényleg, el is kezd már messziről kiabálni, hogy »imádjuk a kínaiakat, mondom, imádjuk a kínaiakat«, és amikor odaér a srác, nem hagyja egy darabig elmenni. Nem bántja, csak nem engedi tovább. És ott áll a giroszos, a harisnyaárus meg a többiek, és csak néznek. Nekem meg jön a nyomás a mellkasomba, jön az a jól ismert, régi görcs a gyomorban. Nem verték meg a kínait, csak ráijesztett a fogatlan csávó, hogy tudja, merre hány méter. Örült, hogy talált valakit, aki még nála is nyomorultabb. És ez így megy felfelé és lefelé is, mindnyájan benne vagyunk. Bennem munkál a feszültség, ez az állandó, bizalmatlan készenlét.”