„A föderális Európa programját minden tagállamban támadások érik, a hazafiatlanság és a nemzetárulás közötti skálán. Az Európai Egyesült Államok támogatói erre többnyire értetlenül reagálnak: mi meglennénk nemzet nélkül valóban, de miért baj ez? A realitás azonban sajnos az, hogy ma még mindig ez az a nagyságrend, ameddig a földrész polgárai ellátnak. És ha valaki nem eléggé francia, angol vagy magyar, akkor azt akkora hibának fogják fel, mintha nem tudná, hogy Afrika nem egy ország. Sőt még súlyosabbnak.
De valójában semmi szükség arra, hogy az egyesült Európában megtagadjuk és elveszítsük franciaságunkat vagy magyarságunkat. Épp ellenkezőleg. Ennek a magunkkal cipelt, születésünkkel, nyelvünkkel és olvasókönyveinkkel ránk aggatott örökségnek keresünk menedéket akkor, amikor az erős, közös Európáért dolgozunk. Mert itt megmaradhatunk magyarnak, franciának, metodistának vagy transzvesztitának, katolikusnak és marxistának, rappelhetünk és néptáncolhatunk kedvünkre, és ahová mehetnénk Európán kívül, ott biztos, hogy boldogtalanabbak lennénk. Egyedül meg pláne. Európa nem fenyegeti a magyarságunkat, mert a magyarságunk a szaloncukor, a hurka, Kosztolányi Dezső és a halászlé, és nem a médiatörvény meg Simicska Lajos. Azokról lemondhatunk nyugodtan, ha Európa ezt kéri.
Ahogy azokról a helyettes senkikről is, akik az egyesült Európában - tudják nagyon jól - versenyképtelenek lennének. Ezért ütik a vasat francia, svéd és magyar nacionalistaként, mert felismerték, hogy csak a kis helyi szemétdombon lehetnek valakik. Miért, mi lenne egy egészséges ötszázmilliós birodalom államszervezetében Deutsch Tamás meg Szanyi Tibor? Összeszokott éjjeliőr-páros. Szégyenletes ballasztok ők a közös űrhajónkon. A legjobb, amiben reménykedhetünk, hogy Európa átlép a fejük felett, és ez volt az utolsó alkalom, hogy efféle selejttel egyáltalán nevezni lehetett.”