Senki nem figyel a másikra

Itt ülök plenárison, most már olyan, mint amilyennek a televízióban látszódik. Mindenki mondja a saját politikai véleményét, de senki nem kíváncsi a másikéra. Húsz perce beszél Lázár képviselő úr és érvel: most jön a minisztériumi struktúra legeslegjobbika, a kormányok legeslegjobbika. Végre létrejön a csúcsminisztériumként működő miniszterelnöki minisztérium, ami minden nemzeti és EU-s forrás fölött rendelkezik. S ha véletlen annak élére a t. miniszterelnök úr egy zseniális polihisztort találna, aki mindent ért, mindet átlát, és mindenben kompetens, akkor végre a magyarok csillaga felfelé fog ívelni (bizonyára sasszárnyon...).

Nos, tehát úgy van, ahogy gondoltam, itt már tudok naplót írni, habár tegnap nem tudtam, arra nem volt idő, így is késő este végeztünk, de az egész nap szerintem szörnyű volt.

Mindenki beszél folyton, senki nem figyel a másikra, az a csoda, hogy tudnak úgy beszédet tartani, hogy nem hallják a saját hangjuk a felszólalók. Későn este Schmuck Erzsivel indultam el kijáratot keresni, bolyongtunk a parlament folyosóin, és úgy éreztem a csodás falak között, hogy bármelyik pillanatban szembe jöhet valami kísértet. Ódon, történelmi falak csendes méltósággal zengik vissza a lépteket, néha egy-egy díszes ablak megzörren. Az biztos, hogy a parlamentet továbbra is csodálatosnak látom, azt hiszem minden gyermeknek tanulmányai befejezéséig látnia kellene ezt, megcsodálnia, megnézni a nagy időket megélt falakat, díszes lépcsőket, íves boltíveket. Habár bevallom, hasonlóan érzek a legtöbb világörökségünkkel, természeti kincsünkkel, nemzeti parkjainkkal is - oda is el kellene vinni a magyar gyerekeket, mindet. Rangsort viszont nehéz lenne készíteni nekem, hogy melyiket a fontosabb megnézni. Mind fontos, mert hasznos lenne, ha tantermi foglalkozások mellett a gyerekek tapasztalati honismeretet is tanuljanak, és azzal megszeressék hazájukat. Hortobágyot nem lehet könyvből megismerni, ha mégoly csodás fotók is vannak a végtelenről. Mindenesetre így a gondolatmenet végén belátom: jó lenne sokkal élményalapúbbá tenni a hazai oktatást, sokkal több tanulmányi kirándulást szervezni, és minél több dolgot, aminek történelmi, földrajzi, biológiai, természetrajzi vonatkozása van, azt közvetlenül, tapasztalási úton megmutatni a gyerekeknek. Habár ennyi erővel miért ne lehetne, hogy minden gyerek eljusson operába vagy egy színházi előadásra is. A vidéki gyerekek többsége felnő úgy, hogy soha, egyiket sem látott.

Na, majd egyszer eljutunk talán ide, addig is röviden beszámolok az elmúlt két napról.

Tegnapi nap több jogszabályt, nemzetközi egyezményt érintő szabályozás volt napirenden. Érdekes ügy volt, többségében, mert tényleg politika volt. Akár az off-shore lovagok lehetőségeinek korlátozásáról volt szó, akár a devizahitelesek kilakoltatási tilalmáról - hosszú, hosszú beszédek voltak, mindenki mondta a magáét, majd a végén szinte egyhangúan átmentek. Az biztos, hogy ha pl. családos anyukákból állna a parlament, akinek otthon meló van, gond, feladat - akkor a tegnapi nappal lehetett volna végezni cirka 15 perc alatt, mert valójában a javaslatok elfogadásában egyetértés volt. De nem anyukák vannak, így mindenki úgy csinált, mintha meg akarna dolgozni a fizetéséért és mondta, mondta.

Na, ma már nem volt ilyen benyomásom: alig voltunk a teremben. Szívesen csesztetem az MSZP-eseket, de le a kalappal előttük: szorgalmasan végigücsörögték a két napot. DK-sok és Együtt-esek nagyon bedurcizhattak, mert látni se őket, véleményük sincs: hallani se őket. Na, nem mintha nagyon hiányoznának, csak azt hittem, hogy majd valamit csinálnak a mandátumukkal. Talán később. A Jobbik még tegnap volt, de ma már volt többször olyan pillanat, amikor az LMP-s frakcióban többen ültünk, mint ők a Jobbikosban. Egyébként egyelőre konszolidáltak: semmi zsidózás, semmi cigányozás, Balczó vezérszónokija pedig egészen jó volt szerintem - meg is tapsoltam, remélem nem vette fel a tévé, mert az LMP-ben biztos kikapok érte. A napirend előttiekre adott válaszok viccesek. Kb. mindre ezt válaszolják: „köszönjük az észrevételt, felhívom képviselőtársunk figyelmét, hogy már nincs kampány, mert kérdése/hozzászólása csak arra lenne jó, de nyitott kapukat döngetnek, (vagy nincs úgy, ahogy elhangzott), el kell mondjuk, hogy április 6-án ezzel kapcsolatban Magyarország már véleményt mondott, és megerősített bennünket abban, hogy jó irányba haladunk...” És ez a duma mindenre jó. Még hogy érvek csatája, meg elmék viadala... Fenét. Bohóckodás.

Tök jó lenne, ha valakit érdekelnének az érveim, vagy esetleg meg is hallgatná azokat és elgondolkoznának rajtuk. De ilyen, már a Fideszen belül sincs, nemhogy a parlamentben. Hallom itt a mellettem ülőktől, hogy rájuk se bíznak sok gondolkozást, tőlük sem kérnek semmi véleményt. Nem tudom, hogy mi kell ahhoz, hogy idáig jusson egy demokrácia, de látom, hogy borzasztó a helyzet.

Na, mindenesetre nem panaszkodom, legalább az esélyem megvan, változtassak. Ismerkedek az emberekkel és próbálkozok, hogy hátha találok normális embereket a Fidesz soraiban, mert változtatni csak így tudnánk a dolgokon. A helyzet nem reménytelen, tudom, hogy utálni kellene mindet, de a két nap alatt több láthatóan szélhámos mellett pár igazán motiváltnak tűnő idealistát is megismertem soraikból, akik akarnának változtatni a Fideszen is, csak kisebbségben vannak. Úgy vagyok, mint Luke Skywalker az apjával: még érzem bennük mélyen a jót, csak el kérne érni, hogy a felszínre kerüljön, és legyőzzék a sötét oldalt magukban. De ha már ilyen remek metaforát találtam, akkor még egy: ott ülünk középen, a Fidesz és Jobbik között, és olyanok vagyunk mint a Millenium Falcon, ahogy szembefordul egy csillagrombolóval. Mondják nekünk innen is, onnan is, hogy a sikeres támadás esélye 1:2000-hez, de csak megpróbáljuk. Így folytatjuk...