De nem baj, nem etetem a trollt, megpróbálom végezni a munkámat. A képviselő- és politikustársaim átlagéletkora 60 és a halál között van. Én vagyok a hülyegyerek, akinek ott a tojáshéj a seggén; hiába van két szakirányú diplomám, az esti érettségit pártvonalon végzett ex-tészelnök jobban tudja, hogyan kell költségvetést készíteni vagy csatornaberuházást levezényelni, nekem ott szavam nem lehet, igazam meg főleg nem. Akkor fognak szeretni, ha kussolok és bólogatok, minden újítási, fejlesztési kísérletet gyilkos támadásnak vesznek és azonnal kicsinálnak − az épphogy elindult politikusi karrierem már véget is ér.
Már ha egyáltalán el tud indulni; ugyanis az elmúlt négy évben többször is elkapott az idealista lendület és megpróbáltam csatlakozni az egyik parlamenti párthoz. Regisztráltam a honlapjukon, írtam nekik emailt, hagytam üzenetet a rögzítőjükön − hogy szeretnék talpas aktivista lenni, sárban és esőben küzdeni értük, leamortizálni az arcomat az ő kedvükért. De soha, egyetlen egyszer sem jeleztek vissza; nem írtak, nem hívtak. Miközben minden létező fórumon panaszkodtak, hogy nincs pénzük, nincs aktivistájuk. Négy különböző alkalommal próbáltam kapcsolatba lépni velük, sikertelenül.
Szóval miért hozzam meg ezt a sok áldozatot, ha senki nem fogja megköszönni nekem?
Miért pazaroljak el éveket az életemből, miért tegyem ki a családomat nélkülözésnek, megaláztatásnak, támadásoknak? Előbb fogom élve felgyújtani magamat valami nemes célért, minthogy ezen az évekig tartó kínszenvedésen keresztül menjek, csak azért, hogy aztán életem végéig cipeljem a keresztet miatta.
Önző lennék? Szerintem nem, Egyszerűen arról van szó, hogy széllel szemben nem lehet.
Sorstársaimmal együtt olyan gazdasági és társadalmi pozícióban vagyunk, ahonnan a játékszabályokat betartva nem tudunk kitörni, nem tudunk fejlődni és továbblépni. Patetikusan hangzik, de igenis el vagyunk nyomva, a kleptokrácia és a gerontokrácia áldozatai vagyunk.
Röhöghettek rajtunk nyugodtan, de idővel meg fog keseredni ez a nevetés.