Piketty és az egyenlőtlenség

„Piketty fő érveit a következőképpen lehetne összefoglalni: az utóbbi évtizedekben a tőke megtérülési rátája ( r ) folyamatosan a gazdasági növekedési ráta ( g ) fölött van többek között annak köszönhetően, hogy a munkát könnyen lehet tőkével helyettesíteni (wonkabb olvasóknak: a két tényező közötti helyettesítés rugalmassága abszolút értékben 1-nél nagyobb). Ez ahhoz vezet, hogy a tőke részesülése a nemzeti össztermékből nő a munkáéhoz képest, előrevetítve egy olyan korszakot, ahol »mindenkin a szupergazdagok uralkodnak majd«. Piketty könyve önmagában megérne egy alapos ismertetőt és kritikát, de mivel a könyvet még nem olvastam (bár a szerző empirikus munkásságát, amin a könyv nagyrészt alapszik, ismerem valamennyire), erre egyelőre nincs módom.

Legyen elég itt annyi, hogy Piketty és szerzőtársai egy új módszer segítségével, népszámlálási adatokat és archivált adóbevallásokat vizsgálva térképezték fel a vagyoni egyenlőtlenségek alakulását a fejlett világban az utóbbi kb 150 év során. Ezen adatok alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy a vagyoni egyenlőtlenség növekvő trendje csak egy relatíve rövid időszakban, a II. világháborút követő évtizedekben vált negatívvá, azóta ismét növekszik. Kérdés azonban, mennyire van igaza Pikettynek akkor, amikor ezt a trendet a jövőre vetíti.

Erősen megkérdőjelezhető ugyanis, hogy a tőke megtérülési rátája valóban növekedni fog-e a jövőben (különösen figyelembe véve a kockázat szerepét, amit Piketty elhanyagol), másrészt amennyiben igaza van Pikettynek, az egyben a bérek növekedését is jelentené, ami viszont (gondolom én) szerinte is jó. És itt érkezünk el a legfontosabb kérdéshez: miért is probléma, ha a tőke relatív részesedése nő a gazdaság tortájából a munkához képest, ha egyébként a munkajövedelmek is nőnek? Miért probléma az egyenlőtlenség növekedése per se, ha egyébként közben a legszegényebbek is abszolút értelemben jobban élnek?”