„A szobor nem azért probléma, mert végső soron ne volna mindegy az országban honoló leírhatatlan nyomorúsághoz viszonyítva, pontosan milyen bronzhányást kerülgetünk a Szabadság-téren pár évig. Az a baj, hogy az emlékművel a magyar állam hivatalosan hazudik arról, mi történt egykor polgárainak százezreivel. Az a baj, hogy a szobor tovább roncsolja a közös nemzeti emlékezet és így a szolidáris és felelős politikai közösség esélyét. A mérgező hazugságot konzerválja és a másik fájdalma iránti totális közönyt. Tovább lazítja a politikai közösség amúgy is megrendült »jogon túli eresztékeit«. Abban tehát, hogy »semmit« nem gondolt minderről az ATV stúdiójában, határozottan nem volt igaza Schiffer Andrásnak.
A 2010-es Schiffer Andrásnak volt igaza vele szemben. Mindabban viszont, amit azután mondott, hogy a »semmit« kicsúszott a száján, többé-kevésbé igaza volt. Az emlékmű ugyanis meg fog épülni, mert egy végtelenül pitiáner, szószegő akarnok, egy frusztrált középső csoportos óvodás úgy döntött, hogy a múltat is meg akarja nyerni, mert képtelen elviselni, hogy legyen a tér-idő kontinuumnak olyan pontja, amelyben nem ő parancsol. A szobor azonban a közönynek nem előidézője, legfeljebb az – egyik következménye. A kordon elbontása az építési területen eltereli a figyelmet a lényegről, a közös emlékezet kríziséről. Hogy valóban nem rendültünk még meg az elhurcolt zsidók, elkergetett svábok stb. sorsán. Nem rendültünk meg azon, hogy volt idő – nem is nagyon rég - amikor itt voltak és most nincsenek itt és nem is lesznek itt már soha többé, akármi történik is. Nem rendültünk meg a saját utcáink, házaink, szomszédaink történetén. Nem rendültünk még meg igazán a saját történetünkön és ezért sem vagyunk képesek »túllépni« rajta. Mert igazán felejteni, megtanulni elengedni, ami elmúlt, szintén munka, minél nagyobb a teher, annál nagyobb és Magyarország terhe elég tekintélyes.”