„Az emberek egyik tulajdonsága, amin gyakran megütközöm, hogy borzasztóan felszínesek. Hogy gyakran az alapján ítélnek, amit látnak. Mikor leszázalékoltak, és kézhez kaptam, hogy hány százalékban nem vagyok munkaképes ép társaimhoz képest, csak ültem, és azon gondolkoztam, hogy ez annyira abszurdum, morbid, hihetetlen, ironikus és legfőképpen nonszensz, amit a papír úgy ordít felém, hogy szinte hallom:
»Ami látszik rajtad, az szánnivaló és komoly fogyatékosság, ami nem, az szinte nincs is.«
Amellett, hogy hallássérült vagyok, a bal kezem is mozgássérült. Ha nagyon egzakt akarok lenni, akkor úgy mondom, hogy halmozottan fogyatékos vagyok, aki mozgássérült és hallássérült.
A százalékolás úgy működik ez esetben, hogy a két fogyatékosságot külön értékelik százalékosan abból a szempontból, hogy mennyire akadályoz az életviteledben, a munkavállalásban, a hétköznapokban. A számokat látva komolyan gondolkozóba estem, hogy kik azok az ép (sic) emberek, akik a szociális hivatalban ülnek és döntenek az én életem felől, úgy, hogy fogalmuk nincs arról, hogy egy-egy fogyatékkal élni mit jelent. Nyilván úgy gondolkoztak, hogy nem tudok majd egykönnyen fizikai munkát vállalni. Rendben. Elfogadom. De belegondoltak abba, hogy ténylegesen melyik fogyatékosságom hátráltat igazán? Megkérdezett engem bárki is? És mi van a szellemi munkával?
Igaz, kitanulnék fodrásznak, ötvösnek, kozmetikusnak, szakácsnak, cukrásznak, pincérkednék, de nem tehetem, mert valószínűleg nem vennének fel sehová fél kézzel. Dolgoztam már olyan helyen, ahol nehéz dolgokat kellett emelni, de megoldottam. De csak azért dolgozhattam ott, mert protekcióm volt, és nyári munkás voltam. Főzök fél kézzel, és sütni is tudok. Rendben tartom a háztartást, és azt mondom, hogy nincs olyan dolog, amit ne tudnék megoldani! Nyomva kell tartani a gázt és közben meg kell gyújtani, ha főzni akarok? Térddel benyomom a kapcsolót és fél kézzel meggyújtom a gyufát.
De tanulni nagyon nehéz. Ülök az órákon és nem értek semmit. Dupla annyit tanultam világéletemben, mint az, aki hall, mert otthon hozzá kellett olvasnom az anyaghoz mindent, hogy megértsem. Barátkozni nehéz, mert szájról olvasok. Beszélnek körülöttem, és nehéz mindent érteni. Szórakozni nem tudok akárhol, mert sötétben nem értek semmit, a mozit csak feliratosan nézem. Nyelvet tanulhatok, de nagyon nehezen és használni szintén vagy nem fogom tudni vagy nagyon minimálisan. Felvesznek dolgozni valahová? Vajon mindenki felém fog fordulni? A hallássérülés a kommunikációban akadályoz. Szájról olvasással a környezetből érkező információk 32-40%-a jut el hozzám.
De ez nem látszik rajtam, mert tudok beszélni.
Miért olyan emberek ülnek ezeknél az asztaloknál, akik nem sérültek? Miért nem biztosít a világ olyan lehetőségeket, hogy a fogyatékkal élők harcolják ki a társaiknak a jogaikat? Miért nem törtetünk mi jobban, hogy elmagyarázzuk a világnak, hogy miképp élünk, és mire lenne szükségünk? Miért nem mutatunk rá a hézagokra és hibákra, amit ki kell javítani?
Mert jelenleg az van, hogy mindenki sír vagy beletörődik. Meg az, hogy ha szociális hivatalba kell menni, akkor összegyűjtenek egy kis nyálat a szájukban, hogy nyáladzzanak. Mert az látványosabb, mert az emberek még mindig azt hiszik, hogy egy fogyatékosság annál súlyosabb, minél jobban látszik. Amiben, még ha van is némi ráció, durva túlzás.”
