Irigyeljük-e a német ellenzéket?

„Amit a német ellenzéknek nyújtott engedményekkel kapcsolatban hangsúlyozni kell, az egyrészt az, hogy kizárólag erre a ciklusra szóló ügyrendi módosításokról van szó, vagyis valami olyasmiről, mintha nálunk határozott időre módosították volna a házszabályt. A Baloldalnak egyébként ez nem lett volna elég, ők ugyanezeket az alkotmányba is beleírták volna, de a javaslatukat nem fogadták el.

Másrészt érdemes belegondolni a szabályok mögött húzódó politikai megfontolásokba és abba, hogy – bár nálunk eleve kedvezőbb helyzetben volt az ellenzék, mint a németeknél – miért tűnik innen irigylésre méltó gesztusnak egy ilyen kormányzati döntés. Talán meredek példának tűnik, de valamiképp hasonló logika lehet abban, hogy a németeknél nincs zéró tolerancia, egy sör után még simán kocsiba lehet ülni. Nálunk viszont elő kellett írni a zéró toleranciát, mert ha egy sört megengedünk, abból könnyen mindjárt három lesz – mert ugye »meg se érezzük« – és ezután jönnek a balesetek. Ezért inkább bedobtunk egy »biztos, ami biztos«-jellegű előírást.

Valahogy így van ez az ellenzéki garanciákkal is: mi inkább lejjebb tesszük a lécet, mert tudjuk (pontosabban a jogalkotó szerencsére úgy tűnik, tudja magáról), hogy a politikusok egy centivel se fognak »feleslegesen« feljebb ugrani. És azt is tudjuk, hogy ha egy ilyen lécet egyszer bebetonoztak, akkor bármilyen körülmények adódnak utóbb, azt kell majd a gyengéknek is megugrani, mert az erősek azt fogják mondani: lám-lám, eleve milyen alacsonyra tettük, ennél többet nem engedünk.

A németek viszont feltették a lécet egy nagyjából megfelelő magasságba, amit aztán – ha olyan különös helyzet adódik, mint most a 80 százalékos többség – esetleg lejjebb engednek egy időre. Ezt hívják nagyvonalúságnak, ami nagyon fontos eleme a politikai kultúrának. Négy év kétharmad után különösen úgy tűnik, hogy lenne tőlük mit tanulni – akár a következő kétharmadnak.”