„A parlamenti 2/3-os kritériumot a pártok kölcsönös bizalmatlansága hozta létre. Senki ne győzhesse túl magát, hatalmát korlátlanul, önkényesen, kizárólagosan ne gyakorolhassa. Négy évre választott gárda ne tehesse 10-20 évre tönkre vagy kényszerpályára az országot. A Ház 20 évének 2/3-os gyakorlatában addig kerestek közbülső megoldást, amíg –a 386 mandátum adott megoszlásától függetlenül – kiegyezésre jutottak. (Pl. alkotmánybíró-jelölés: egy innen, egy onnan, még ha az a nívó rovására ment is.) Fifti-fifti volt, sosem 2/3:1/3 kiporciózva. Működött. 20 éven át ez akadályozta meg a teljes felforgatást. 3,5 éve viszont épp a 2/3 a joker: a közjog féktelen, megbundázott intézménye lett ez az arányszám. Vele oda jutottunk, hogy a 2/3 háromharmadnyi, sőt a 9–12 évre, vagyis plusz 2-3 ciklusra bebetonozódott személyügyi döntések miatt kvázi négyharmadnyi gyakorlat, állapot képződött. Még annyi koncot sem kapott a demokratikus ellenzék, hogy nesztek, tiétek a Jobbikkal közös egyharmad. Az alkotmányos demokrácia nem olyan harci ketrec, melyben ólomsúly küzd lepkesúllyal a saját normái, logisztikája szerint.”