Aktuál és történel - 1848, te csillag!

„1848 talán az utolsó olyan ünnep, ami nem osztja meg a nemzetet. Természetesen mindig arról megy a szöveg, hogy ugyanakkor a politika kisajátítja ’48-at, meg hogy a politikusok elrontják folyton. És mondják, hogy ez persze nem volt mindig így, pedig dehogynem. Hiszen 1848 igenis megosztó volt, olyannyira, hogy Széchenyi és Kossuth ellentétét csupán a feledés és az idő homálya borítja csupán. Amikor ma, Orbán Viktor arról beszélt, hogy 1848 szabadságharcát vívjuk még 2010-ben is, nem mondott hülyeséget. Sőt. (...)

Tehát ’48-ból lett ’67, ahogy ’56-ból meg ’90, és utólag nézve mindig azt mondjuk, hogy az első volt a »tiszta«  a másik meg a mocskos, az ambivalens, az a korszak, amiből általában nem jöttünk ki jól. Hisz 1867-ből következik valahol 1918, és 1990-ből is 2006, aztán – hála Istennek – 2010. De nem tudhatjuk mit hoz a jövő, elvégre csak 25 év telt el, ami nem olyan sok. Mindenesetre úgy tűnik 1990 álságos, félmegoldásoktól hemzsegő és hazánkat a lejtőre vivő megegyezésének korát sikerült a múlt részévé tenni, és most inkább állunk egy új korszak kezdetén, mintsem valamifajta Apokalipszis hajnalán. Legalábbis a tegnap sokkal inkább lehetett a Múzeum kertben ezt érezni, s oly erővel volt jelen a téren ez a bizakodás, hogy nem kizárt, hogy ezt látta be a baloldali „összelopás” koalíció. Ezzel az energiával, tömeggel nehéz lett volna felvenni a versenyt pár kószáló nyugdíjas, ordítozó DK-s, és erőltetett Talpra Magyaros lőzung révén. Jött tehát a szélre való hivatkozás, és lefújták a bulit, eltolva a választások előtti hétre, tehát tulajdonképpen választási naggyűléssé lényegítve át az ünnepet. (...)

Azért nekünk, akik ott álltunk a szépséges délelőttön a lengyel kontingens mellett szintén el kell gondolkodni, hogy valóban a rezsicsökkentés lenne-e az első pont a 12 közül, ha 2014-ben nyomtatnák. Hogy van-e bennünk abból az irracionális, fiatalos energiából, ami akár 1972-ben, ama bizonyos lánynak, vagy 1989-ben, a most 2/3-ot szerzett, alkotmányt adó Orbán Viktornak Nagy Imre sírjánál volt. Vagy ez kihalt, és a mi generációnk valóban nem ’48 és ’56, hanem ’67 és ’90 örököse. Kiegyezők és megalkuvók, felhasználók és kihasználók nemzedéke. Mert sokat elárul erről az, hogy miként viszonyulunk hőseinkhez. Amikor az utolsó 48-as honvédek a húszas-harmincas években meghaltak, haláluk híre inkább került búlvárlapok színes tudósításai közé, semmint okozott volna országos megmozdulást. Honvédeink többsége aprócska állami nyugdíjakon, szegényházakban tengődött. Mária főhadnagy, bár operettet is írtak róla, s ’67 nemzedékéből sokan gazdagodtak meg történetén, öregségére WC-s néni lett, és teljesen elfeledetten halt meg. De ha megnézzük mai ’56-osainkat, ugyanezt látjuk: megy a hatalmas hősgyártás, Hollywoodi filmek készülnek a szabadság harcosairól, de a hús vér veteránokkal már úgy bánunk, mint a leprásokkal.”