Az endogenitás - a másik út - ezzel szemben azt jelenti, hogy az érintett társadalmi szereplők hosszú kísérletezéssel, nem kis kínszenvedés árán alakítanak ki intézményeket. Be kell ismerni, hogy erről, ennek a gyakorlatáról nagyon keveset tudunk - de azért valamit mégis. Mondok is egy példát. A Hétfa Kutatóintézetben azt vizsgáltuk egy kutatás során, hogy a helyi termelők - a makói hagymatermesztőket és a csopaki bortermelőket vizsgáltuk - hogyan képesek együttműködni. Ha körülnézünk Európában, akkor azt látjuk, hogy számos országban - így a már emlegetett Franciaországban - viszonylag részletes állami szabályozás van érvényben, akárcsak nálunk például a hegyközségi szabályozás vagy a földrajzi oltalmat jelző védjegyek.
Nagyon hasonló szabályozások másutt jól működnek, míg nálunk nem. Mi ennek az oka? Az, hogy Franciaországban van egy alapvető bizalmi viszony a helyi termelők és a szabályozói hatóság között, ami nem a levegőből jött, hanem egy hosszú folyamat során sikerült kialakítani. Nálunk ez a bizalom hiányzik, mert az érintettek nem »izzadtak ki« ezt támogató játékszabályokat. Egyes termelők reakciója erre az, hogy az önszerveződés útjára próbáltak lépni. Ez azonban szintén nem egyszerű. Az önszerveződés egyik alapfeltétele például, hogy világos legyen mindenkinek a pozíciója, vagyis hogy ki mit termel, mekkora területen, milyen piacra. Ha ez nem világos, akkor alkudni, egyeztetni, megállapodni sem lehet. A rendszerváltás óta több mint húsz évnek kellett eltennie, hogy az ilyen kezdeményezéseknek valódi esélyük legyen. Ez soknak tűnik, de más országokban sem ment gyorsabban. Fontos ezért, hogy türelmesek legyünk.