Nagyon hasonló szabályozások másutt jól működnek, míg nálunk nem. Mi ennek az oka? Az, hogy Franciaországban van egy alapvető bizalmi viszony a helyi termelők és a szabályozói hatóság között, ami nem a levegőből jött, hanem egy hosszú folyamat során sikerült kialakítani. Nálunk ez a bizalom hiányzik, mert az érintettek nem »izzadtak ki« ezt támogató játékszabályokat. Egyes termelők reakciója erre az, hogy az önszerveződés útjára próbáltak lépni. Ez azonban szintén nem egyszerű. Az önszerveződés egyik alapfeltétele például, hogy világos legyen mindenkinek a pozíciója, vagyis hogy ki mit termel, mekkora területen, milyen piacra. Ha ez nem világos, akkor alkudni, egyeztetni, megállapodni sem lehet. A rendszerváltás óta több mint húsz évnek kellett eltennie, hogy az ilyen kezdeményezéseknek valódi esélyük legyen. Ez soknak tűnik, de más országokban sem ment gyorsabban. Fontos ezért, hogy türelmesek legyünk.
Pontosan mi az, ami itthon nem működött?
A legfőbb gond, hogy nálunk az érdekcsoportok - ha egyáltalán megszerveződnek - nem bíznak meg a szabályozóban, ennek hiányában pedig nincs együttműködés. A szabályozó bizalmatlan a szabályozottal szemben, és viszont. A gond az, hogy ez nehezen változtatható. Az a kérdés, hogy vannak-e olyan társadalmi szereplők, úgynevezett »intézményi vállalkozók«, akik hajlandók azért kockázatot vállalni, hogy változtassanak a játékszabályokon. A helyi termelők példájánál maradva azt látjuk, hogy az egyik típus a nagy szereplő, aki már elég erős ahhoz, hogy a helyi közjószág, infrastruktúra és normarendszer elég értéket jelentsen számára ahhoz, hogy erre áldozzon. A másik ilyen szereplő az, aki tud közvetíteni a felek között, akinek van például államigazgatási és termelői/vállalkozói tapasztalata is.”