Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Vagy ez a sztori vérzik ezer sebből, vagy pedig a TV2 utóbbi éveinek könyvelése. A kettő együtt nem lehet igaz.
„Nálunk Magyarországon ez utóbbi az igazán adekvát kérdés, elvégre napi rutin, hogy bizonyos személyek kisebb és nagyobb cégek tulajdonosaivá lépnek elő, miközben egyértelmű, hogy erre nincs pénzük. Ez a magyar üzleti kultúra szerves része, már amennyiben ezt kultúrának lehet nevezni. Csak finnyog, aki a magántulajdon szentsége miatt aggodalmaskodik, elvégre egy-két szerencsétlen balesettől eltekintve még alig fordult elő, hogy a névleges tulajdonosok kilopták volna a céget az igazi tulajdonos alól. Itt, ha valaki vesz valamit, amire nincs pénze, nem jelenik meg nála hivatalból az adóhatóság, hogy jó napot, immár mind a négy lóláb kilóg, lenne-e kedves bemutatni, hogy legális jövedelemből tett szert egy vállalatra, nem, mondjuk, cigarettacsempészetből. (...)
Az is történelmi persze, hogy pont azt kellene elhinnie a közvéleménynek: a német tulajdonos menesztés helyett kölcsönad pár milliárdot médiavállalata itteni főnökének, akinek regnálása első két teljes évében 15 milliárd forint veszteséget termelt a csatorna, a korábbi évi veszteség mértékét háromszorozva, majd négyszerezve. Ezt a szakembert hitelezik, hogy vásárolja meg a csatornát, mert majd a nyereségből úgyis visszafizeti a kölcsönt.”