Fogyimagyar

ƒƒ„A történelem számos síkhülye rendszert ismer, amelyek kényszerítéssel próbálták növelni a szaporulatot; ezek a rezsimek vagy szörnyűek voltak, vagy csődbe mentek, vagy mindkettő. (…)

Ehhez a fajta butasághoz csőlátás szükséges, azon pedig dolgozni kell. Először is el kell hitetni magunkkal, hogy ha sokan vagyunk, az önmagában jó. Illetve hogy két választás van: szaporodni minden eszközzel, vagy a nemzethalál. Nem nehéz ebbe beleélnie magát, akinek van rá hajlama, csak ki kell zárni néhány kellemetlen tényt.

Az egyik, hogy ha fogy a magyar, abból nem következik, hogy belátható időn belül eltűnik. Vannak idők, amikor egy közösség összemegy, aztán később újra felduzzad, ha a körülmények azt diktálják. Lehet, hogy alacsonyabb ma az optimális létszám, mint száz éve.

Akkor egyébként ennek volt érvényes logikája. De nem ám holmi természetjog meg vallásos képzetek igazsága okán, hanem a nyers vas által. Az volt a dolgok menete, hogy mindenkit besorozunk, adunk a kezükbe valami ékegyszerű szálfegyvert, és megyünk előre. Nagyjából a túlerőn múlt a győzelem, és vele a további élettér meg a rezsicsökkentés – de ezt a szabályt már a második világháború meghaladta. Ma meg végképp értelmetlen.

Nemcsak azért, mert béke van. Konfliktusok, versenyhelyzetek adódnak ma is, csakhogy a modern hadseregekhez hasonlóan a képzettségen, kompetencián és a technikán múlik a siker. Tessék körülnézni és megtekinteni a szapora, ám nyomorgó népeket, aztán választani.

Könnyű ezt belátni, ha belegondolunk, mekkora koloncot jelent a már most meglévő magyarok egyik-másik csoportja. Az vajon a nemzethalál megelőzésének módja, ha belőlük lesz egyre több? És ide most értse mindenki a gyűlöletének vagy megvetésének kedvenc tárgyát.

Aztán tegye hozzá, hogy az efféle adminisztratív szaporítóintézkedések a legkevésbé sem a képzett, aktív, szuverén rétegek növekedését ösztönzik. Ahhoz ugyanis kevesek ezek az elszánt bácsik és nénik. Akkor is, ha tovább ámokfutnak.”