Atom és hatalom

„Komolyabb téma a Putyin-Orbán paktum értékelése. Sorban három kérdés adódik: kell-e a paksi beruházás, jó-e Magyarországnak, ha Oroszország építi meg az erőműveket, s a lehetőségekhez képest jó megállapodást kötött-e a magyar kormányfő Moszkvában. Sok mindent elolvastam az elmúlt napokban az üzlet és az orosz hitel hosszú távú gazdasági és politikai hatásairól, de a tízmillió atomtudós és energia szakértő országában egyelőre fogalmam sincs a válaszokról. Mint ahogy minden bizonnyal azok többségének sem, akiknek biztos – politikusoktól kölcsönzött – véleményük van: egy hete még semmit sem tudtak a problémáról, de ma már megrögzött atompártiak vagy atomellenesek, oroszbarátok vagy oroszellenesek – egészen addig, amíg kedvenc politikusok mást nem gondol majd.

(...)

Az ország szempontjából kétségtelenül kevésbé fajsúlyos ügy, de a választás tekintetében van jelentősége: a kampány kezdetére időzített megállapodás (jó lenne ezt is tudni, hogy vajon szempont volt-e a döntés során az időpont) befolyásolhatja-e a pártok kampányát, esetleg a választás eredményét? Az analógia csábító: a 2002-es kampányban az ellenzéki szocialisták sokat profitáltak a 2001 végén megkötött Orbán-Nastase megállapodás (át)értelmezéséből. Annyiban feltétlenül hasonló a helyzet, hogy a szavazók akkor is a mostaninak megfelelően reagáltak: a fideszeseknek nagyon tetszett, a szocialisták hevesen ellenezték. Szintén erősíti az analógiát az, amit a moszkvai bejelentés óta tapasztalunk: az ellenzék láthatóan ma is úgy gondolja, hogy talált egy olyan témát, amely alkalmas lehet a kormánnyal szembeni elégedetlenség felerősítésére.

A moszkvai megállapodás tehát biztosan a választási kampány egyik vezető témája lesz, ugyanakkor innen már csak különbségeket találunk: egyelőre nincs az ellenzéknek egységes, mozgósító jellegű „kerete” a történetre (lásd a 23 millió románról szóló mesét), még egységesen és számára hasznosan megnevezni sem tudta, az ügy is más jellegű, távolabbi veszélyekkel, félelmekkel terhelt, mint a státustörvény volt, ráadásul a nyilvánosság szerkezete is nagyon eltér az egy évtizeddel korábbitól. Mindezek ellenére a kormány számára kétségtelenül akadnak politikai kockázatai: s itt nem csupán a 2002-es történet, de az 1998 februárjában a vízlépcső ügyében Pozsonyban aláírt, Horn–Mečiar-paktumnak nevezett magyar-szlovák megállapodás is intő példa lehet. Igaz, akkor két nap múlva közel negyvenezren vonultak a Parlament épülete elé, ráadásul a kormányoldalt is megosztotta a téma. Ha a lehetséges három elemből (hatékony ellenzéki fellépés, kinyilvánított választói ellenkezés, kormányoldalon belüli törés) a következő napokban-hetekben egyik sem jelenik meg, biztosan igaza lesz a bevezetőben említett kommentelőnek, s a moszkvai megállapodás sem lesz több, vagy ártalmasabb a Fidesz számára, mint az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítése, a magánnyugdíjpénztári rendszer megszüntetése, a trafikos pályázatok ügye vagy éppen a Közgép látványos sikertörténete volt. Ami nem azt jelenti, hogy nem árt, hiszen ezek is ártottak, vittek el szavazókat, és bizonyára a moszkvai megállapodás is szerez néhány újabb kritikust, de a károk mérsékeltek, kezelhetők maradnak.”