„Az általános politikai közbeszéd tárgyává válik egy olyan kérdés itt a szemünk láttára, amihez érdemben a választópolgárok tízezred része képes hozzászólni, de elvileg valamennyien kinyilváníthatják akaratukat a választásokon, és ezt akár döntő módon is befolyásolhatja a Paks bővítéséről kibontakozó diskurzus. Ez a paradox helyzet valójában a nyugatias demokrácia egyik legsúlyosabb ellenmondása. A lényege egy nagyon egyszerű, mégis a döntő többség számára »takarásban« lévő összefüggésre irányítja a figyelmet. A hagyományos világban élő ember évezredeken keresztül minden tudását és információját saját tapasztalatból szerezte meg. Ott éldegélt a falujában, amelyet többnyire el sem hagyott egész életében, és így a lét számára közvetlenül átélhető volt.
A modernitás azonban drámai módon átrajzolta ezeket a viszonyokat. A ma embere, anélkül, hogy erről sejtelme volna, szinte minden (vélt!) tudását közvetítőn keresztül szerzi meg. Legyünk őszinték, sokra persze azzal sem mennénk, ha tudnánk erről, hisz aligha életszerű azt képzelni, hogy az embereknek van idejük, energiájuk, elszántságuk ahhoz, hogy elkezdjenek alaposan utánajárni minden olyan tudásnak, információnak, amit a közvetítőkön keresztül szereztek meg. Tegyük mindjárt hozzá, hogy nemcsak a médiára kell gondolnunk ilyenkor (amelynek a neve is a közvetítésre utal), hanem például az egész oktatási, képzési rendszerre is, hisz a tanuló/hallgató sincs többnyire abban a helyzetben, hogy visszakérdezve maga kezdjen el vizsgálódni, hogy az órán/előadáson hallottak vajon megfelelnek-e az igazságnak. A tanár hatalmi pozícióban van, az általa előadottak kész tudást, megfellebbezhetetlen igazságokat tartalmaznak.”