Szegény, szegény Magyarország

„Az egyszerű vasutasok is kaptak jutalmat vasutasnapra, fejenként 25 ezer forintot – ezt is mondták a tévében, töredéke a 19, 2 milliónak, nyilván nem dolgoztak olyan kiválóan, mint az elsőszámú masiniszta, aki majd 20 milliót markolt.

Ezek jutnak az eszembe, miközben a szemetessel szemező embert nézem. Aki, mint már mondtam, nem hajléktalan. A hajléktalanokat könnyű megismerni, nem csupán onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, és ápolatlanok, hanem mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban. Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete riadt, de még nem kilátástalan. Csak néhány hete veszíthette el a munkahelyét, a családja még kitart mellette, és valószínűleg a barátai is bíztatják. Ha nagyon akarja, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.

Ismerkedik a lehetőségekkel, nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor majd jó lesz valamire.”