„Az állami méz nyalásának többszörösen minősített esete ez. És, miközben minden ép erkölcsi érzékű embernek üvöltenie kéne, és megpróbálni megakadályozni mindezt, a csend szinte síri. Mert míg a »közelieknek« nincs már búja-gondja egy csepp sem, a maradék kilenc és fél milliót sikerült az egzisztenciális függőség, a félelem dohos zárkájába szorítani. Mindenkit mindenki ellen uszítani, a paraván mögött pedig markolni mindent, ami kézre esik. Nemcsak a pénzt, a javakat, hanem viszik a jövőt, a gyermekek, a szülők reményét is. És a közmondással ellentétben itt, aki sokat markol, az sokat is fog.
Cserébe pedig a madzagra még a mézet is csupán ráhazudják. Picit olyan ez, mintha azt mondanák, neked, paraszt, most nem jutott szántó, legelő - így jártál. De nemsokára felparcellázzuk a Holdat, ott aztán kaphatsz - ha hűséges alattvaló leszel -, pár száz katasztrális földet. És az efféle beszédet az ország jó része nem kineveti, hanem hiszi. Elkeseredetten, zavarodottan, ott mélyen tudván, hogy nem igaz. De hiszi, mert ő választotta őket.”