„Korteshadjáratban, felfokozott lelkiállapotban él már jó ideje Magyarország. A propagandának alávetett kormányzati döntések nem hoznak tartós, a hétköznapokat javító eredményt. Ennél fogva még inkább igény mutatkozik a vágykeltő szavakra és az ellenségképre, a harci logikára. Ahol a politikai oldalak az egymástól való egzisztenciális félelem állapotában élnek, ott nem alakulhatnak ki nemzetpolitikai és közpolitikai konszenzusok. Ez pedig a minimálisra szűkíti az értelmes cselekvés lehetőségét.
A »diszkrét« politika háttérbe szorítása azzal is jár, hogy a politikai üzem termékei nem kiérlelt víziók és kidolgozott tervek, nem vállalások és garanciák, hanem ígéretek és illúziók. Az állandó élet-halál harc erősíti és egyben igazolja is a sikerkényszer politikáját. Velejárója a szép jövő délibábja, amely legfőképp akkor érhető el, ha az ellenségekre végső csapást mérünk. Aztán persze jöhet az újabb délibáb és az újabb »végső« leszámolás, majd így tovább a végtelenségig.
Mindez azonban a visszájára is elsülhet. Mint ahogy már el is sült. A magyar társadalom több oldali csalódottságban, kiégésben, kifulladásban szenved. A polarizált pártrendszer évtizedes csatái után a Fidesz majdnem végső csapást mért ellenfeleire. Ám az újabb Orbán-kormányhoz fűzött várakozások kevéssé váltak valóra. Magyarország stagnál, elszigetelődik, még a közép-európai térség országaitól is lemarad.”