Tabula rasa

„A devizaalapú jelzáloghitel-szerződések óriási erőfölényt adtak a bankoknak, amelyek egyoldalúan tudták változtatni a kamatokat és a különböző díjakat. Kiszámolták, hogy az elmúlt időszakban mennyire követték a törlesztőrészletek változásai a svájci frank mozgását. Az eredmény azt mutatta, hogy 68-75 százalékban. Ez azt jelenti, hogy 25-32 százalékot a bankok lenyúltak. Személyesen hallottam, amikor egy magyarországi bankvezér elmesélte, hogy felhívta telefonon az anyabank egyik potentátja, és azt kérdezte tőle: nem lesz ebből baj? Mármint abból, hogy idegen fizetőeszközben adósítják el az egész országot. A magyar szakember utóbb megvallotta azt is, hogy tévedett, valóban nem így kellett volna csinálni. Késő bánat…

Az állam felelőssége pedig abban áll, hogy sem a jegybank, sem a pénzügyi felügyelet nem szabott gátat a folyamatnak. Mondhatni, hogy a válságot senki nem látta előre… Igen ám, de más országokban valahogy mégis sikerült kordában tartani ezt a fajta eladósítást. Döbbenetes, hogy az államnak sem volt annyi előrelátása, hogy ezt így mégsem kellene. Ehelyett a lakosságot olyan konstrukciókkal fűzték be, amely példa nélküli a világban. No persze, miért várnánk kontrollt azoktól a szocialista kormányoktól, amelyek maguk is élen jártak az ország eladósításában. A bankoknak pedig megjött az étvágyuk, évi hetvenmilliárd forintot kaszáltak a devizahitelezésen.

A szocialista kormányokból ne felejtsük ki Bajnai Gordon »szakértői« kabinetjét se, és ne felejtsük el azt se, hogy Bajnai miniszterelnöksége idején született az úgynevezett banki magatartáskódex, amely szentesítette az egyoldalú szerződésmódosítás intézményét, holott éppen annak kellett volna véget vetni.”