Duna-beszéd

Sokféleképp lehet szeretni a Rómait, mégis van valami közös abban, amiért ilyen sokféle ember szereti. Talán mindenkinek evidens, azért nem beszélünk róla, de mondjuk ki: az egyik utolsó helye Budapestnek, ahol a társadalom minden rétegét megtaláljuk, a bróker ugyanúgy szívesen jön ide a Duna-partra fröccsözni, randevúzni vagy kajakozni, mint azok, akik számára hamar megfizethetetlenné válna ez a part a tervezett átépítés után, ha a Liszt Ferenc térhez hasonló trendi helyek váltanák fel a mostani kifőzdéket és plázavilágot csinálnának itt is, mint minden hasonló esetben.

Nemcsak a fákat vágnák ki, nemcsak a természeti környezet, hanem a társadalmi környezet megcsonkítását is jelenti a tervezett beruházás, ami miatt talán már sehol nem érezhetnénk úgy mint itt most, hogy ez a város mindenkié lehet.

A kettő, a természeti és társadalmi környezet harmóniája szorosan összefügg, mert nem a főváros bölcs fejlesztési koncepciójának, hanem ennek a különleges természeti környezetnek, a Duna nagyvonalúságának köszönhetjük azt, hogy itt mindenki otthon érezheti magát, társadalmi gátak nélkül. Mert a Duna sokkal demokratikusabb a főváros vezetésénél. Befogad itt mindenkit, talán még azokat a befektetőket is, akik most a fák kivágására készülnek.

A döntő kérdés az, hogy kié a Római-part. A főpolgármester úgy beszél róla, mintha az övé, vagy a fővárosé volna. Az ingatlanárakat közpénzen épített gáttal felsrófolni vágyó befektetők és építészeik, illetve szakértőik úgy kezelik, mintha az övék lenne. A Rómaira szívesen járó pestiek, vagy bárki más, aki számára fontos lehet ez a hely szintén a magukénak érzik. Szeretném, ha végre tényként rögzítenénk, hogy eredendően mégsem csupán az övék vagy a miénk a Római-part, hanem elsősorban a Dunáé. Amíg semmibe vesszük ezt a nyilvánvaló tényt és a Duna saját ökológiai szempontjait, addig hosszabb távon semmi jó nem jöhet ki az egészből.

Mielőtt bárkinek igazat adnánk, hallgassuk meg tehát a másik felet is. Esetünkben éppen a legfontosabb szereplő szempontjait nem képviseli gyakorlatilag senki. Hallgassuk meg tehát a Dunát! Aki furcsa ötletnek tartja, hogy most pár másodpercig csak a Dunára figyeljünk a saját világmegváltó gondolataink helyett, annak jusson eszébe legalább József Attila verse és az, mi mindent jelent számunkra a Duna, itt állni, vagy ülni, itt élni - A Dunánál.

(Ezzel a gesztussal nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha most a Duna nevében beszélhetnék, vagy majd én egyedül mondanám meg a tutit, ezért is tartottam fontosnak, holmi szónoki fogásnál jóval fontosabbnak, hogy csendben a Dunára hallgassunk inkább.)

Amikor közép-európaiságunk sajátos helyzetét akarjuk kifejezni, vagy ennek a népnek a történelmi helyét akarjuk megjelölni, mindig a Dunához kapcsoljuk identitásunkat. A régi rómaiak óta a Duna vízválasztó Kelet- és Nyugat-Európa, civilizáció és barbárság közt, és –úgy látszik- ma is az, csak megváltozott értelemben. Mert a harmadik évezred barbárjai azok, akik számára a fák csak „bio-díszlet”, akik a sajtó felhasználásával gúnyolódnak a természetvédelem szempontjain, és akiknek a plázásítás jelenti a civilizációt. Ők a modern kor barbárjai, akik komfortosítás címén elbirtokolják, bebetonozzák és lelakják környezetünket, akik még ma is fejlődésnek mondják a világ elfogyasztását. Úgy tesznek, mintha többségben lennének, csak azért, mert állítólag választott képviselők, de egy valódi demokráciában nem beszélhetnének sokáig főpolgármesterkedve „korzózó halakról”, hogy eltereljék a figyelmet korábbi viselt dolgaikról, a fejüktől bűzlő óbudai nagyhalakról, az engedély nélkül beépült part legalizálásával. Egy valódi demokráciában meg sem választanák őket, mert ott nem ők lennének hatalmon, nem ők lennének állítólagos többségben, hanem a civil társadalom és a Duna élővilága. A Római-part civil kontrolljával tehát egyértelműen a demokrácia alapértékeit védjük az intézményesített környezetkárosítással, a technokrata korrupcióval és a képviseleti rendszer pártpolitikai kisajátításával szemben. A nagy többség érdekeit védjük egy szűk elit túlhatalmával szemben. Emlékezzünk arra, hogy az átkosváltás idején a Dunára tervezett bős-nagymarosi gát botránya mobilizálta először a civil társadalmat, ami akkor is mint most a demokrácia civil alapértékeinek védelmét is jelentette a Duna védelmével együtt. Bízzunk benne, hogy ez a példa pozitív precedens lehet és hasonló sikerre számíthatunk.

Gondolom, mások is jól ismerik azt az érzést, milyen a nagyváros elviselhetetlenségéből ide a Dunához menekülni, ami magát az életet jelenti ilyenkor számunkra. Nem engedhetjük, hogy ezt a szabadságot elvegyék tőlünk, mert ugyan mit adhatnak érte cserébe? Közművesített telkeket és egy idétlen mobil fogszabályzóval ellátott Dunát? Mobil gátat a szabadság helyett? Hova vezet ez?

Már eddig is túlzottan rátelepedtünk a Dunára, modernizáció címén már a Reformkorban túlszabályoztuk, aminek súlyos következményeit egyre több ellenérdekelt szakértő is kénytelen ma már elismerni. Olyan ez a Római part mint egy hadszíntér a fejlesztésmániás modernizáció és a fenntarthatóság között. A tét az, hogy ezt az életterünket is elfoglalják és elbirtokolják tőlünk, vagy meg tudjuk őrizni. Legalább a Rómait mentsük meg, ha már annyi más életterünk a bulldózerek, a beton és a plázademokrácia urainak martaléka lett. Egyben jó példája lehet ez annak, hogy társadalmi értékeink, a demokrácia még megmaradt élettereinek megóvása miért és hogyan függ természeti értékeink megóvásától. Szeretném, ha mindig gondolnánk erre a létfontosságú összefüggésre, amikor a Római jövőjéről, vagy dunaparti fejlesztésekről esik szó.

A Védegylet kezdeményezte a Római-part legértékesebb részének helyi védettség alá helyezését, amit a nemzeti park is támogat. Támogassátok ezt a javaslatot is!

Köszönöm a figyelmet!