„Ezek talán a legelső igazi tavaszi napok az idén: lelkesebb, kicsit mámorosabb ilyenkor az ember, mintha enyhén részeg lenne, csak annyira, hogy hatvan fölött is utánanézzen egy szemrevalóbb női hátsónak, vagy kedves pajkosságokat is mondjon komoly, megállapodott és jól szituált tárgyalópartner hölgyeknek. Ilyenkor tűnnek fel igazán a vihorászó tizenévesek a metrón.
A vihorászó tizenévesek társulata jelen esetben három, kifejezetten túl hangos leányzót jelent, akik egy rejtélyes Sanyin édelegtek, a végén már nemcsak megismerni szerettem volna a szóban forgó fiatalembert, de kifejezetten Sanyi szerettem volna lenni, de nagyon, élemedett korom és komoly elfoglaltságaim dacára. (...)
Ebben a miliőben önfeledten vihorászni a Sanyi viselt dolgain: majdhogynem hősi tett. Lássuk be, feleim. A könnyedségnek, a nagyvonalú felülemelkedésnek, a tavaszi (be)zsongásnak igéző, vonzó és tulajdonképpen szépséges megnyilvánulása. Egyféle protestálás a korszellem nagyképű borúja – a közönyös, összehúzott szemöldökű forint, vagy ha tetszik, euró – hajszája ellen.”