Bátor húzás volt Mesterházy Attila részéről egyenesen Kolozsvárott bocsánatot kérni a 9 évvel ezelőtti népszavazáson történtekért.
„Nem a legegyszerűbb feladat megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, talán nem véletlenül utal erre a leguniverzálisabb keresztény ima, egyenesen Jézustól származtatva. Főleg akkor nem egyszerű a dolog, ha egy szocialistának kell megbocsátani, ráadásul a nemzet ellen elkövetett vétkét. Mi tagadás, bátor húzás volt Mesterházy Attila részéről egyenesen Kolozsvárott bocsánatot kérni a 9 évvel ezelőtti népszavazáson történtekért, még akkor is, ha esetleg Ron Werber tanácsára tette mindezt, a már hónapok óta zajló 2014-es választási kampány részeként. Kérdés, ki fog neki(k) megbocsátani. (...)
Persze sokak napi rutinja és kedvtelése veszne el, ha hirtelen szeretni kellene az MSZP-t, ezért nem sok jóra számíthat a párt, az ellenük érzett zsigeri gyűlölet mára sokakba belécsontosodott, nyilván nem alaptalanul. E sorok szerzője is többé-kevésbé megbocsáthatatlannak tartja a 2004-es népszavazáskor történteket, és bár nagyon kreatív és divatos dolog a szarházyattillázás, a felelőst mégsem Mesterházy Attilának hívják – ő akkortájt egy hosszúnevű minisztérium államtitkára volt, sok befolyása talán nem lehetett az eseményekre – hanem Patrubány Miklósnak és Gyurcsány Ferencnek. Az okokat vizsgálva pedig, bár elszomorító, de tulajdonképpen teljesen érthető, mi történt: megdőlt egy hamis illúzió, az össznemzeti egység, vagy valami hasonlóan megfoghatatlan dolog illúziója. (...)
Az idő megmutatja, az MSZP bocsánatkérése és új stratégiája segít-e változtatni ezen a nehezen elviselhető, mérgezett légkörön a nemzeti témában, a nagy kérdés, hogy mennyire gondolják mindezt őszintén, illetve mérhető-e egyáltalán ennek őszintesége. Sajnos az a gyanúm, hogy messze vagyunk ettől, az árkok nagyon mélynek tűnnek, egy javaslatom azért lenne (úgyis mindig az ember fejéhez vágják, hogy csak kritizálni tud): a felvidéki mintához hasonlóan Magyarországon is valamennyi párttal el kell fogadtatni egy nemzeti minimumot – nevezzük Alaptörvénynek, amelybe mindenki beleírja a magáét, és végül megszavaz – és azt követően kiirtani a politikai közbeszédből a nemzet fogalmának folyamatos felemlegetését és a másiktól való számonkérését. Akkor talán visszanyer valamicskét értelméből és fényéből ez a meglehetősen elhasznált és kihasznált, mondhatni degradált fogalom. És akkor talán megbocsáttatnak vétkeink, miképpen…”