„Kár lenne azonban a Magyar Művészeti Akadémiára ráhúzni a vizes lepedőt. Fontos lépés egy olyan szervezet megteremtése, amely egységesíteni, összefogni képes a magyar művészeti életet és kulturális intézményrendszert. Az MMA félig underground, rebellis szervezetként jött létre a rendszerváltoztatás után – húsz év múltán, elsőrangú kultúrpolitikai szerepkörrel felruházva azonban újra kell fogalmaznia önmagát. A művészeti akadémia élhet a történelmi szereppel, az időpont is ideális, a pillanat ünnepélyes: a diákság az utcákon, a bloggerek az oktatással és a kultúrával szöszmötölnek, a bölcsészkari büfékben és a félreértelmezett romkocsmákban Fekete-vicceket mesélnek, azt pedig már ismerjük a közelmúlt történelméből, hogy mire képes a főiskolai-egyetemi kollektíva, ha formálódni kezd. Az amúgy lehetetlenül polarizált, ám most egyre látványosabban összeálló művészeti életről nem is beszélve.
Az MMA-nak nemigen van más választása, mint kitárni elefántcsonttornyának ablakait, és átszellőztetnie önmagát. Újraformálódva talán hozzájárulhat ahhoz, hogy az általános közérzetet átjárja a derű, a kreativitás szabadsága és a katarzis öröme. A mindenkori művészet szabad, és ez így is van jól, ezzel a fiatal Fekete György is (a maga beérett életműve előtt) egyetértett (sőt, állítólag maga is annak sokszínűségét hirdette). A Magyar Művészeti Akadémia új szervezeti és működési szabályzattal, újjáalakult tagsággal és vezetőséggel alkalmassá válhat arra, hogy párbeszédet folytasson azokkal, akiket képviselnie illene: a nemzet összes művészével.”