Metróhimnusz

„Még elő se veszi a telefont, mikor a kocsi túlsó végében felugrik egy szurkoló-kinézetű, eléggé részeg fiatalember, kezében borosüveg, és a balsorsakit-ra némán vigyázzba vágja magát. Egyelőre eldönthetetlen, hogy komoly-e a mozdulat vagy sem, de a kontextus pillanatok alatt eldönti. A vígesztendőt-re körülnéz, majd nagy elszánással feláll egy idős asszony, két kézzel összefogja szatyrát a hasa előtt, aprókat bólogat a telefonjával küszködő főhivatalnok felé. Aztán föláll két másik szurkolókopasz fiatal, a nagyobb a kezét is előrelendíti egy pillanatra. Az öltönyössel szemben feltápászkodik egy vékonyka hajléktalan. A megbűnhődte után csatlakozik hozzá egy enyhén Down-kóros kamaszlány, a mamája cibálja a lány ruhaujját, rázza a fejét, aztán fölkel az ülésről maga is.

A körszakállas, öltönyös férfi nagyon nem ismeri ki magát a készüléken. Még a hozzreá alatt visszaül, az akkumulátorral próbálkozik kétségbeesésében, de hiába. Végül rácsap a képernyőre, majd vasvillatekintettel felpillant, s ekkor fogja fel a felfoghatatlanul groteszk helyzetet. Mindenki, az egész összevissza, középosztály alatti népség vigyázzban áll a metrókocsiban, és egyenesen őt bámulja, ahogy ülve hallgatja a saját elhallgattathatatlan magyar Himnuszát, amit a kollégáitól kapott, s ami most szólalt meg először a telefonján, botrányos, legalábbis sajátos körülmények között.

Nem csoda, hogy vérvörös lesz, az sem, hogy felpattan. A múltatsjövendő-t alatt az utazóközönségre mered, majd újból megkísérel kapcsolatba lépni a hívó féllel. Váratlanul sikerrel jár, baszod, sóhajtja, baszod, és fojtottan, kurtán belevakkant a mikrofonba.

»Metróba vagyok, mi a faszt akartok már megint?«”