Egyedül vagyunk, Tibor!

„Az MSZP hagyományos bázisa nagyjából úgy tekint az LMP-re, mint tekintett 1988-ban, még MSZMP-ként a Fideszre, meg a többi generációs ellenképződményre. Kik ezek a taknyosok? Mit akarnak? Még a végén jól belezavarnak itt nekünk a glasznyosztyba meg a békés átmentésbe…izé…átmenetbe! Most is biztosra veszik, hogy volt egy kis kavarodás, de ha a Zorbán megbukik, akkor mi jövünk, mert csak mi jöhetünk. Más legfeljebb akkor jöhet, ha utánunk és velünk jön. És teljes a hüledezés, ingerültség azokkal szemben, akik nem akarnak már most – s természetesen MSZP-vezetés alatt, hogy másképp? – összefogni. Hetek, hónapok óta megy a nyavalygás, betelefonálós nyugdíjasoktól a szoci pártpolitikáig, hogy miért nem akarnak ezek az értetlen tacskók teljes egységben vonulni? (...)

Ne kezdjük most sorolni az MSZP-vel kapcsolatos morális, gazdaságpolitikai, társadalomfilozófiai fenntartásokat. Beszéljünk a pragmatizmus, az önérdek nyelvén, úgyis csak abból értenek. Az MSZP-nek eddig egy koalíciós társa volt, vele nyomta le a három ciklust (pontosabban jogilag kettő és felet). Az SZDSZ az első ciklus végére eredeti méretének harmadára zsugorodott. A másodikra épp csak hogy átugrotta a lécet. A harmadik derekára pedig gyakorlatilag megsemmisült. Eközben az MSZP-nek még a legrosszabb időkben is maradt egymillió szavazója. Az MSZP-vel kötött szövetségre a partner ment rá, ment tönkre erkölcsileg, politikailag egyaránt. A halál csókja. Az LMP nekem se ingem, se gatyám, de az talán méltányolható, hogy nem akarja ugyanezt a negatív fejlődési ívet befutni. Hiába mondják a szocik, hogy nélkülük nem lehet győzni. Mert így – ilyen Szanyi-féle tempókkal – velük se lehet.”