Kuhi

„Nem gyakori madára kuhi. Ha lenne, sem ismernénk fel. Bár tudnunk kell, hogy nincs egyedül. Vannak más olyan fajok is, amelyek egyszer csak megjelentek, majd idetelepedtek. Balkáni fakopáncs. Balkáni gerle. A nevük is mutatja, hogy máshonnan érkeztek. Most itt vannak és ha kérdezik ki látott galambot, akkor egyből a szürke, nyakán pici sötét, nem teljes nyakörvű gerle a válasz. Ki hinné, hogy a múlt század közepe előtt még nem ezt mondták volna. Nemrégen Naszályon ismét felbukkant a haris. Harminc éve nem látták, most meggyűrűzték egy példányát.

De nem csak madarak jönnek. Aranysakál szintén a balkán felől terjeszkedik a rókáink és borzaink, és juhos gazdák szomorúságára. Kínai razbóra egy hal, amely megjelent a vizekben, a küszök, snecik nagy ellenfeleként, mert jobban bírja az oxigénben is szegényebb vizeket.  Vannak telepített halak is, mint a busa, angolna, amúr. Az akácfa se volt mindig »őshonos« fajta. Így az akácméz sem volt mindig hungaricum. A parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) sem volt mindig otthonos, és ma nem Csokonait idézzük, ha találkozunk vele. »Teljesítsd angyali szókkal, Szeretőd amire kért: Ezer ambrózia csókkal, Fizetek válaszodért.« (Tartózkodó kérelem 1803) Ma az ellenségünknek kívánnánk ilyet, meg jó bronhitis-t, kellemes allergiát. Bár Csokonai nem erre az ambróziára gondolt, hanem az olümposzi istenek eledelére, mely örök fiatalságot ad.

Az állatvilágban, növényvilágban tehát nem ismeretlen a vándorlás, költözés, alkalmazkodás. Az emberek, bár szeretik örökkévalónak feltüntetni magukat, és a kőből épített műveikbe belefaragnak ezt azt a jövőnek szánva, gondolva örökké tart. De ez tévedés. Alapjában véve jövünk és megyünk mi is. Hatalom alá vagyunk vetve. Nincsen itt maradandó városunk. Pontosabban nem itt van. Azután meg ki ismer fel bennünket? Ki örvendezik azon, hogy vagyunk?”