Ha ez egy kampány lenne, szívesen dicsekednék vele

„A Radnóti házaspár síelős képével indult el a Facebookon a Nyáry-jelenség. Hogyan lett a fotó után történetmesélés?

Gyűjtögető típus vagyok, és amikor találok egy fotót a neten, azt lementem. Éppen tél volt, és gondoltam, hogy kirakom ezt a síelős képet róluk. Annyi ismerősöm megosztotta a fotót, hogy másnapra mém lett belőle. Aztán kitettem egy képet a nyaraló Kosztolányi családról, és írtam hozzá két mondatot, az első részletesebb írás pedig Jókai Mórról és Nagy Belláról szólt. Úgy gondoltam a Radnóti-kép alapján, hogy ami nekem kellemes és szórakoztató, az az ismerőseimnek is az lehet.

Engem az lepett meg először a Radnóti-képpel, majd a történeteiddel kapcsolatban, hogy olyan ismerőseim osztották meg, akik addig a közösségi térben nem igazán vállalták a lírai énjüket.

Én is folyamatosan rácsodálkozom az emberekre, akik erre rezonálnak. A Radnóti-pár képe azért lehetett olyan népszerű, mert kortársaknak tűnnek, fiatalok, szépek, de közben ott van a fejünkben a tragédia, ami történni fog velük.

Elgondolkodtál már azon, hogy ha nem ezt a képet – vagy nem akkor – rakod ki, akkor lehet, hogy ez az egész nincs is?

Mindezt azért nézem egy kicsit csodálkozva és kívülről, mert a munkám során nagyon sok kampányt csinálok, facebookosat is. Ilyenkor mindig van egy stratégia, hogy mit szeretnék elérni, de a posztjaimnál semmi ilyesmi nem volt. Ha ez egy kampány lenne, szívesen dicsekednék vele, hogy valamit jól csináltam, mert van egy talán jól körülírható társadalmi csoport, akikből van többezer feliratkozó, napi több száz megosztás és több ezer lájk. Konzervatív becslésem szerint a bejegyzéseket 10-15 ezren olvassák, ami egy kereskedelmi kampányban is jónak számít. De nincs mivel dicsekednem, az egész spontán. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi az oka ennek a népszerűségnek. Az egyik a jó kép, ami miatt elolvassák a szöveget, a másik, hogy a szerzőkkel kapcsolatban mindenkinek van valamilyen élménye, akár iskolás korából. A párkapcsolati sztorikra is mindenki kíváncsi, a házmesterére is, nemhogy egy híres emberére. A negyedik ok pedig a jelenlegi élethelyzetünk lehet: a Facebookon legtöbbször csak az árva kutyával meg a politikai vekengéssel találkoztunk, az írókról szóló történetek pedig egy ilyen környezetben felfrissülést jelenthetnek. Ha öt éve lett volna a maihoz hasonló Facebook-penetráció, akkor nem lett volna ilyen sikerük a posztoknak, az egy másik világ volt.”