„A legfontosabb a bizalom. Az újságíró számára a legfontosabb, hogy a közönsége bízzon benne. A Facebook egyszerre jó eszköz a bizalom erősítésére (háttér, források felfedése) és a bizalom elvesztésére. Ha egy újságíró a Facebookon nyíltan bratyizik a »kedves, barátságos« politikusokkal, a közönség szemében könnyen átcsúszhat a »seggnyaló« kategóriába. (Milyen szerencse - ebből a szempontból, hogy a magyar politikusok többsége legfeljebb csak kinyilatkoztatni szeret a közösségi médiában.)
Vond be a főnököd. Helyi, vagy éppen feljövőben lévő politikusok esetében sokszor megkerülhetetlen a Facebook, mivel ezeknek a politikai szereplőknek nincs még más nyilvános online felületük. Ilyenkor az »alámerülés« előtt mindenképpen célszerű bevonni a (fő)szerkesztőt. (Némileg megnehezíti a dolgot, ha olyan felettesed van, aki még az emailjeit is titkárnőjével nyomtattatja ki és még csak hallomásból ismeri a Facebookot.)
Barátkozz a másik oldallal is. A Poynter cikkében megszólaló újságírók szerint nagyon fontos, hogy amennyiben közelebb kerülsz az »egyik« oldalhoz, mindeképpen barátkozz a »másikkal« is. Így kerülheted csak el a pártosság vádját.
A blogok sikerének egyik oka éppen az volt, hogy a személyes vélemények megjelenésével sikerült (valamennyire) túlhaladni az automatikussá vált, megcsontosodott »objektív újságírást«. Az »egyik ezt mondta - a másik azt mondta« mechanikus párosítás ugyanis önmagában nem garantálja az objektivitást. Úgy tűnik, hogy az »objektív újságírás« alóli felszabadulás csak átmeneti volt. (...)”