A balsors ellensúlya

„A világsajtóban gyökeret vert az a hit, hogy a spanyol bankcsődfenyegetés elhárítására tett összeurópai erőfeszítések, továbbá a monumentális munkanélküliség napi rendszerességgel aggasztó hírei elszívják a levegőt az amúgy békésen poharazgató, kávézgató ibériai polgárok sportbéli esélylatolgatásai elől.

Hát nem. Tévedni tetszettünk. A sport, mint minden rossz pótléka, épp úgy jelen van a mai Spanyolországban, mint mondjuk a hatvan évvel ezelőtti Magyarországon. És ha valaki azt gondolná, hogy a spanyol polgár akkora bajban van, hogy nem is figyel oda, mit csinálnak a focistái; meg hogy a politika elmulasztja a »rásegítés« esélyét, téved. (...)

Egy szó, mint száz, a déja vu érzése azért fogja el az embert, mert ugyan abból egy fillér jótéteménye sincs Spanyolországnak, hogy Nadal nyert, meg Xaviék (akik előtt még hosszú út áll) valami egészen varázslatosan »barcelonás« játékkal tanítgatták focira az íreket (kábé úgy, mint mi kétszer is az angolokat 1953/54-ben) – de tanúsíthatom innen, Dél-Spanyolországból, hogy igenis: a sport úrrá tud lenni minden nyomorúságon.

Igenis, a spanyolok ragyogó arccal kezdtek járni Rafa teniszgyőzelme meg az ír meccs után, és ha eszükben volt is mindenféle számla meg a jelzáloghitel-részlet, amit majd ki kell fizetniük, és nem biztos, hogy tudják, hazafiasan veregették egymás vállát. Mert minden bajban levő nemzet voltaképp arra vágyik, hogy »valamiért« tiszteljék, és nekik ez a múlt héten sikerült. Nagy dolog, ha az ember bármekkora nyomorúság közepette is lenézhet másokat. Pontosan úgy, ahogyan mi, magyarok tettük anno, mutatis mutandis persze.”