„Egy hűvös szeptemberi szombat reggelen gyalogoltam a sarki újságostól hazafelé az úttest kellemesen meleg napos oldalán, amikor a járdán, a húgyfoltos aszfalton, az éppen aktuális őszi lomtalanítás után ottmaradt szeméthalmok között szanaszét hajigált és összetaposott 6x6-os negatívokra lettem figyelmes. Gondolkodás nélkül odaléptem a már formátumából adódóan is izgalmasnak ígérkező leletanyaghoz, és végül huszonhét darab szakszerűen felvágott rollfilmes negatívkockát és két színes, keretéből kihajított kisfilmes diapozitívot gyűjtöttem össze. Az igazi meglepetés már otthon ért, amikor digitalizálni kezdtem a negatívokat. A fotókon a budai Lágymányoson egykor élt polgári család mindennapjai elevenedtek meg az 1930-as, 1940-es évekből.
A valamikori Budai körút, majd 1909-től Verpeléti, végül az 1950-es évek vége óta Karinthy Frigyes út sokat megélt az elmúlt évszázadban, és bizonyára ma már az sem tekinthető kirívó esetnek, hogy a városrész privát múltjának értékes fragmentumait egy mozdulattal hajítsák ki az aszfalton gyülemlő szemétdombra, melynek maradékaira már a lomizók tömegei sem tartanak igényt. Persze a mozdulat nyugodtan tekinthető jelképesnek, egy régóta tartó folyamat emblematikus gesztusának is.
Volt idő, amikor a személyes jellegű fotógyűjtemény, a családi fényképalbum jelentős szerepet töltött be a társadalom életében, a személyes családtörténetek rögzítésében, feldolgozásában. A nyom- és jelhagyás ősi szándékának egyik 20. századi jelensége volt a családi fényképalbumok készítésének igénye. E könyvecskékben kézbe vehető és lapozható formában, esztétikai, sőt dramaturgiai szempontok alapján megszerkesztve lehetett elhelyezni a család mindennapjainak vagy éppen jeles eseményeinek fényérzékeny emulzióra rögzített pillanatait. Mindazonáltal mára a családi fényképalbumok készítésének magánszakralitással átitatott szándéka a múlté lett. A technika fejlődésével és a fotográfia minden eddiginél szélesebb körű demokratizálódásával ma már nincs igény ilyesféle gyűjtemények készítésére. Ráadásul a digitális fotótechnika megjelenésével a folyamat újfajta jelenségekre is felhívja a figyelmet. Napjainkra a képcsinálás aktusa teljesen hétköznapi tevékenységgé vált, aminek következtében elképesztő mennyiségű és többnyire silány minőségű felvételek tucatjait készítjük el. Számítógépeinket sok gigabájtnyi képanyaggal terheljük, melynek jelentős részét szinte soha nem nézzük vissza és soha nem használjuk fel semmire. Olyan vizuális környezetszennyezés alakítói és részesei vagyunk, amely – azon túl, hogy egyre jobban elsivárosítja látásmódunkat – időnként komoly etikai problémákat is felvet, gondoljunk például magánképeink ellenőrizetlen internetes felhasználására.”