„– Apropó politika: irodalmi berkekben nemrég fellángolt a vita a magyar politikai, közéleti költészet manapság tapasztalható »reneszánszáról« – ehhez Ön is hozzászólt, több rendben is. Mit gondol, milyen esélyei vannak a közéleti költészetnek, hol a helye a kortárs irodalmi prérin – és mi lehet az irodalmi-társadalmi hozadéka (ha van ilyen)?
– Úgy gondolom, a magyar nyelvű nyilvánosság – itt most nem elemezhető okokból – politikailag olyannyira megosztott lett, ami már provokálja a költőket. Az én olvasatomban elsőként ezt a Kemény-Bartis páros ismerte fel, a számomra nagyon fontos beszélgetőkönyvükben, a 2006-os budapesti utcai zavargások és az azt követő politikai válság nyomán. Az ügy azért érdekes, mert az úgynevezett népi irodalom hanyatlásával a politikai költészet is leáldozott Magyarországon – egy-egy kivételtől eltekintve (Petri, Spiró, Szilágyi Ákos). Zárójelben jegyzem meg, hogy a határon túli magyar irodalomban ez nem volt ilyen radikális szakítás, de hisz ezt Önök nálam sokkal jobban tudják. Ami most feltámad, szerintem nem is a népi költészet továbbvitele, hanem egészen más. Egyelőre talán csak érdekes játék. De ugye én angol szakos is vagyok, és a kortárs angol nyelvű költészetben a politikai megszólalás egészen természetesen működik. Tehát kifejezetten a közéleti költészet lenne érdekes, ha a mostani próbálkozásokból kinőne. Ez össztársadalmi – ha tetszik, össznemzeti – haszon volna. De lenne egy visszahatása is – az irodalomszemléletünkre, amely egy olyan posztmodernbe zárult bele, amelynek a külső közösséghez való viszonya teljesen elzárkózó. Vagyis egy új esztétikát hívhat életre, ha feltámad a politikai költészet – véget vethet a posztmodern esztétikai-nyelvi autonómiára épülő szemléletének.
– A közéleti költészet témaköre kapcsán idekívánkozik: Ön eszmetörténészként, konzervativizmussal / kommunitarizmussal foglalkozó politikafilozófiai művek szerzőjeként és szerkesztőjeként is ismert, és évekig a Heti Válasz politikai publicistája volt. Ez az »énje« hogyan függetleníthető az irodalmári tevékenységtől – vagy megfordítva a kérdést: van-e átjárás a kettő között?
– Említettem, hogy én régi vágású keresztény humanista vagyok. Az esztétikát is abban a nevelés- és képzéseszményben szemlélem, amiről Gadamer beszél. Az irodalomnak van szerepe a társadalom kultúrájának emelésében (beleértve a politikai kultúrát is). Az erkölcsi-politikai-eszmetörténeti tudatosság segít megmutatni, hogy az irodalomnak volt egy gazdagabb fogalma, és én azt szeretném, ha abból minél többet vissza tudnánk nyerni. A bölcsészettudomány hasznáról szóló előadásban azt fejtettem ki például, hogy nem működik demokrácia humán kultúra nélkül, ennek támogatása tehát nem luxuskiadás. De a másik két előadásomban is összekapcsolódott irodalom és társadalom: Ottlikot a magyar múlthoz való ragaszkodása felől olvastam, és Hume-ról azt szerettem volna megmutatni, hogy egyrészt: a széles értelemben vett irodalmat élethivatásának tekintette, másrészt, hogy a kultúrát társadalom-összetartó erőnek látta.”
