„Mitől olyan kínos sokunk számára Schmitt Pál volt köztársasági elnök csalási ügye, és az, ahogyan ezt ő maga kezeli? Nem csak attól, hogy lopott, és nem ismerte be. (A purgatóriumban is kiadós időt kell eltölteni, hogy az illető kiötölje, miért került oda.) Nem csak attól, hogy a többséget a helyzet belefeszítette a tehetetlen indulatba vagy a mentegetés verejtékes offenzívájába. Hanem mert van ennek a történetnek a társadalmi hatásain túl még egy nyugtalanító vonatkozása: hogy bármelyikünk járhat így.
Az önhamisítás kívülről esetleg megdöbbentő, belülről viszont egy évek, évtizedek alatt, sokak asszisztálásával felépített gondolkodás- és élménymód egyenes következménye. Nem vagyok Schmitt Pál életének krónikása, de úgy sejtem, az ő egész pályafutását gazdagon tarkítják, talán éppenséggel meg is határozzák az olyan elemek, mint amin erkölcsileg végül is elbukott. A történetnek ezen a pontján ő már nem értheti, miért baj az, ami évtizedek alatt soha, senkinek sem volt az. A dominó viszont borul, mert az elemek lazák, nincs, ami a folyamatot megállítsa. És nincs belső erő, olyan, az önámítás szisztémáján kívüli tapasztalat, amely segítene a valóságra látni. A megbolygatott szervilitás káosza, a freudi vallomáskényszer ott lappang a helyzetet javítani hivatott szavakban. Elmondja, az opponens (!) vezette a tollát, hogy azt mondták neki, jó lesz ez így, és ő mindig is ebből indult ki, hogy ha azt mondják, jól csinálja, akkor a lelkiismerete tiszta lehet.
Végül is, bejelenteni, hogy a magyar sportolók nem utaznak ki az olimpiára, azt is valakinek meg kellett tennie. Miért mondott volna le a posztjáról – hiszen nem ő hozta meg ezeket a súlyos döntéseket! Miért mondott volna le bármikor bármiről? Egész életét olyan elvek szerint élte le, amelyek alkalmassá tették riasztóan rugalmas felemelkedésére, majd bukására. Kinek ártottam? – kérdezheti magától. Az ambíció azonban néha olyan magasságokba röpít minket, ahol ez a kérdés már mást jelent, mint az út elején. (...)”