„Mindannyian tudjuk, hogy a Kossuth-díj kegydíj. Vagy van mögötte igazi teljesítmény vagy nincs, de tényleg igaz rá a közhely, hogy adják, és nem kapják. Senki sem lett tőle még nagyobb művész, esetleg esztergályos, viszont mindenkinek jól jött, mert 8,5 millió az jól jön mindenkinek. A gond azzal van, hogy teljesítményből, díjazható életműből mindig több van, mint amennyi a keret, tehát vannak azok, akik megérdemelnék, és vannak azok, akik megérdemelnék és még szeretjük is őket (mármint a regnáló kulturális kormányzat, nem én és a családom), és vannak azok, akik végül megkapják.
A szocializmusban nem volt gond, ott nem váltották egymást a pártok, tehát minden művész (és esztergályos) tudhatta, hogy előbb-utóbb sorra kerül, vagy pedig a rohadt életben sohasem fog semmilyen díjat kapni, így nem ért senkit váratlanul március 15., pontosabban az a nap, amikor a Kossuth-díjat kiosztották.
A művészek ezt követően is számíthattak rá, hogy megkapják az elismerést, legfeljebb aki közelebb sodródott valamelyik párthoz, az kicsit gyorsabban. A korábbi jobboldali és baloldali kormányok azonban próbálkoztak némi visszafogottsággal, tehát mindig bevettek olyanokat is a díjazottak körébe, akik megérdemelték, de nem szerették őket annyira, már csak azért is, hogy jól mutassanak a névsorban, de elképzelhető némi valódi éleslátás is, miszerint érdemes olyanokat is díjazni, akik nem értenek velük egyet politikailag, hátha ettől kicsit normálisabb lesz a világ. Nagyvonalúság, barátaim, nagyvonalúság és széles látókör!”