A varsói gyors

„A lengyelek barátaink. Ez olyan axióma, amit még azok is tudnak, akik életükben nem találkoztak valódi, hús-vér lengyellel – és ez fordítva is igaz. Amikor – évekkel ezelőtt – volt szerencsém megjárni Lengyelországot, az volt az egyik legkellemesebb élményem, hogy a lengyel-magyar barátság nem csak egyoldalú mítosz, egy kis(ebb) nép vonzódása egy másik, jóval számosabb – bár hasonlóan hányatott sorsú – nemzet iránt: a lengyelek is kapásból vágják a polak węgier dwa bratankit, ha megtudják rólad, hogy magyar vagy. (Ehhez kapcsolódik az az anekdota, miszerint egyik, Varsóba tévedt nemzettársunk egy kocsmában oroszul próbálván meg kommunikálni – rokon nyelv vagy mifene –, arra eszmélt, hogy egy lengyel polgár térdel felette, kezében szorongatja hősünk útlevelét, és így rimánkodik: bocsáss meg, magyar testvérem, félreértés volt. Lehet, hogy nem igaz, de tökéletesen hihető.)

A Budapestet március 15-én elárasztó lengyel zászlóerdő ennek tudatában értelmezendő. Egyik kedves barátom, látva a magyar fővárosban szimpátiatüntető testvéreket, lelkesülten így kiáltott fel:  ilyen nem történt Nagy Lajos királyunk óta! Meg is beszéltük, hogy nem ártana felmelegíteni a két ország közti perszonálunió gondolatát, sajnálatos, hogy a közös határ hiánya és Szlovákia „közbeékelődése” ezt kissé megnehezíti – bár közös erővel ez a probléma is rendezhető talán, ha tréfás kedvünkben vagyunk.”