„A minap hallottam valahol az eddig első és egyetlen, érdeminek látszó érvet a tárgyban, hogy tudniillik például az elszakított területeken még a régi rendszernek kémkedő nemzettársaink szabadságát, testi épségét is veszélyeztethetnénk egy ilyen, meggondolatlannak látszó lépéssel.
Lehet, hogy túl sokat éltem ama négy évtizedes antivilágban, de néhány kivételes esetet leszámítva nemigen tudom elképzelni, hogy túl sok személyt fenyegethetne ilyetén veszély. Számban mondjuk legalább annyit, hogy miattuk valóban érdemes volna a magát az igazi rendszerváltás motorjának mondó, s ebbéli minőségében legutóbb a kétharmaddal teljesen szabad kezet kapott kormánypártnak ezen leromlott gazdasági viszonyok között választói (mi több, bizonyos ellenzéki csoportok) akaratával szembemenetelni. Hagyni, hogy a magukat joggal a rendszerváltás veszteseinek érző tömegek utolsó, tán még meglevő illúziójukban is csalódjanak, hogy tudniillik a megannyi cinikus vélemény dacára igenis létezik valódi történelmi igazságtevés, amelynek véghezvitelére pedig a mostani kormányzat erős képességgel rendelkezik!
Már lezártam a fenti jegyzetet, amikor fülembe jutott Lázár János kijelentése, miszerint e tárgyban is valamely magyar utat kellene találni. Csak remélem, hogy az nem valami olyasmi lesz, mint ami a kádári jogrend csecsein nevelkedett bírói vezérkarral történt. Hogy mondjuk, csak a 62 év feletti ügynökökre vonatkozik majd az összes retorzió...”