„Legyen tehát az »eleje« az, ami minden íróember – aminek Ön talán akaratlanul, de mégiscsak elszegődött, amikor összehozta azt a kétszázvalahány oldalt – számára az alfa és az ómega, vagy legalább annak nélkülözhetetlen eleme. Ez pedig az idézőjel, az a látszólag jelentéktelen, vacak macskaköröm, elöl meg hátul. Az elején meg a végén annak, ami nem szikraként pattant az íróember önnön kútfejéből, hanem valahol, valaki, valamilyen nyelven korábban megfogalmazta őket. Másképpen szólva, az életnek ezen a terén az idézőjel olyan, Ön által mintegy kötőszóként használt fogalmak, mint a tisztelet és a becsület semmi egyébbel ki nem váltható tanúsága. Punktum. Az idézőjel elmulasztásával kölcsönzött akár egyetlen bekezdéssel, mondattal, tagmondattal kapcsolatos bármilyen magyarázat, mentegetőzés ócska mellébeszélés – nyilvánvalóan az kell hogy legyen bárki számára, akinek a leghalványabb fogalma van szellemi termékről, szellemi tulajdonról (tudományosról vagy »társadalmilag hasznosról«, vagy bármilyen másról, egyre megy). Megrökönyödésemre, Ön tanult ember létére még mindig azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy e körön kívül esik.
Szinte szégyellem, hogy az elmúlt hetek, napok, órák tapasztalásai arra késztetnek, hogy e levél olvasóit ezekkel az evidenciákkal fárasszam – de hát remélem, Ön is az olvasók közé tartozik. Elvégre javíthatatlan optimistaként komolyan bízom abban, hogy a fenti, szándékaim szerint egyszerűen és szabatosan fogalmazott mondatok így utólag hozzásegítik annak a megértéséhez, aminek a megértése nélkül – sajnos, ezt kell mondjam – eleve elhibázott döntés volt a dr. univ. cím elnyerésére törekednie. Miután az én ismereteim szerint egyáltalán az egyetemi lét általános előfeltevése a legelső szemináriumi dolgozatra való felkészüléstől kezdve az idézőjelre vonatkozó egyszerű szabály belátása, teljességgel értetlenül állok azon állítás előtt, mely szerint a disszertáció benyújtása után a »konzulensek és opponensek« feladata lett volna »figyelmeztetni« Önt az anomáliákra. Hadd ábrándítsam ki: magától értetődő módon a disszerens feladata lett volna, hogy eleve ismerje a vonatkozó szabályokat (a »konzulenseké és opponenseké« pedig e feltétel nem-teljesülése esetén nem a jóindulatú figyelmeztetés, hanem a munka visszadobása – már ha feltételezzük, hogy ráismertek a szöveg-eltulajdonításra; de hadd tegyem itt hozá, hogy a szövegszerkesztő és az internet előtti korban nem az idézőjel alkalmazása volt nehezebb, ahogy azt az interjúban Ön implikálta, hanem a plágium azonosítása ...)”