Az oslói virágárus

„»Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a támadó norvég volt, egy muzulmán merénylő esetén sokkal nehezebb lett volna békét és egységet teremteni.« Ezt mondta egy virágárus a mi tudósítónknak Oslóban. A veyron néven kommentelő olvasónk ezen fönnakadt: »Ezt nem értem. Egy muzulmán ellenes gyilkosság könnyebben emészthető, mint egy muzulmán által elkövetett gyilkosság?«

Bizony érdemes ezen a dolgon töprengeni. A virágárus sokakkal együtt, akik hasonlóan vélekedtek, nem arra gondolt, hogy az emésztés így könynyebb, hanem éppen arra, hogy nehezebb. A könnyű emésztés távolít a békétől, a nehéz közelít hozzá. Ha muzulmán gyilkolja a »mieinket«, akkor könnyű emésztési lehetőség adódik a számunkra: »ők« a gyilkosok, »mi« az áldozatok. Ez kényelmes és az önképünk szempontjából megnyugtató szellemi pozíció könnyű következtetéssel: meg kell magunkat védeni ellenük.

Ha viszont a »mieink« egyike gyilkolja a »mieinket« muzulmánellenes célzattal, akkor a könnyű emésztés lehetősége megszűnik. A könnyű következtetés szörnyű következtetésként lepleződik le, hiszen a »mi« nevünkben vívott önvédő harcban »egyikünk« a »mi« gyerekeinket öli. A frontvonal keresztbe áll, szétmetszi a »mi« és az »ők« halmazát. Nem tudjuk a gyilkosok és az áldozatok közötti frontvonallal elvágni »magunkat« »tőlük«. Pedig ősi és rossz hajlamaink szerint ezt tennénk. Nem »mi« norvégok, hanem »mi« emberek. Norvégok, arabok, magyarok, cigányok, németek, zsidók, banyamulengék.”