A félreértett Bibó István

„Bibó István szocialista volt. Nem a szó marxista értelmében – a marxizmus Bibót nem nagyon érdekelte, s ami róla életművében olvasható, az mindig téves (ez Magyarországon máig általános) – , hanem a szó tágan vett emancipatorikus, modernizáló, plebejus és szabadságszerető jelentésében. Közelebbről: ellenfelének tekintette mind a liberális (piaci) kapitalizmus, mind a rendi-arisztokratikus politikai uralom maradványait és képviselőiket. Ebben nem állt egyedül, ezt a nézetet osztotta mind a népi mozgalom, mind az októbrista radikalizmus, mind a szociáldemokrácia, mind a kommunista párt.

Ami sajátos és jelentős itt, az a második világháború jelentőségének mély megértése, amelyben nagy segítségére volt legnagyobb tehetsége, a politikai pszichológiai, társaslélektani érzéke. Bibó István megértette, mint azóta is kevesen, hogy a régi világ és a kívánatos új társadalom között soha többé le nem bontható fal húzódik: az európai zsidóság elpusztítása, a holokauszt. Az az európai társadalom, amelynek a hanyatlása idáig elvezethetett, nem olyan érték, amelynek a javított, enyhített folytatásán fáradozni érdemes. Ez a történelmi út lezárult, és jó, hogy lezárult. Bibó a hivatalos baloldalnál sokkal radikálisabban és tisztábban értette át és mondta ki, hogy az 1945-i összeomlás és megszállás forradalom, éppen a lezárás és újrakezdés kérlelhetetlen szüksége miatt. Bibó nemcsak a nagyüzemek és bankok államosításában és a földreformban értett egyet a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal (akárcsak a népi írók és saját baloldali pártja, a Nemzeti Parasztpárt, amellyel azért nem volt azonos), hanem – másoknál jóval bölcsebben és mérsékeltebben – a tisztogatásokkal (»igazolási eljárásokkal«, amelyben a vészkorszak alatti ártatlanságot kellett bizonyítani, nem pedig jogállami módszerrel a vétkességet) is. (...)

Mégis, a Bibó-kultusznak az az – egyébként fakuló – válfaja, amely a szelíd, humanista bölcsnek adózik méla nosztalgiával, minden érdeme ellenére nem igazán helytálló. Nem a »tiszta ember« szenvedett itt vereséget a »mocskos politikával« szemben, nem egyszerűen a szabad embert gyűrte le a zsarnokság, noha ez is igaz persze, hanem valaki az ellenállást nem emberfölötti, tehát a legtöbb ember számára elérhetetlen példázat és áldozat formájában élte meg, hanem a türelemből, a szorgalomból, a konokságból, a meg nem alkuvó kompromisszumkeresésből, a szelíd józanságból, a frázis utálatából és ezer idioszinkráziából és gondolati furcsaságból alkotott emlékművet – minek is? Talán annak, hogy élt köztünk egy szabad ember, utánozhatatlan, egyedi, sorozatgyártásra alkalmatlan változata annak, amivé talán mégis lehetünk.”