„Vannak emberek, magyarok, akik a kapuzárási pánik különös mellékhatásaként ötven felé járva rádöbbennek, hogy mennyire utálnak magyarnak lenni. Gyűlölni kezdenek mindent, amiben addig éltek, mindent, ami magyar – persze magyarul. Vannak, akik ezt igen agresszíven teszik, másokat inkább önsajnálatba, depresszióba hajt a paranoia. Kár értük.
Ott van például Spiró György, aki (félretéve a népi-urbánus vitát hatalmas gőggel lezárni próbáló, Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok kezdetű, sokat piszkált versét) az egyik legkiválóbb magyar író. Ha történetesen nem magyarul fejlesztette volna tökélyre a stílusát, a Fogság vagy a tavaly kiadott Tavaszi tárlat minden bizonnyal a világirodalom jegyzett remekei közé is bekerülne. Tehetségét (szemben más tehetségekkel) a hazai kulturális élet minden létező díjjal igyekezett elismerni, tisztikereszt, Kossuth-díj, Prima-díj stb. Most, hogy a nyaraláson (én mazochista) elolvastam az önéletrajzi ihletésű, Kémjelentés című novelláskötetét, szánalomra méltó, borzasztó élet sejlett fel előttem. Mire fel? Miért érzi úgy egy agyonszeretett, ösztöndíjakkal gazdagon jutalmazott író, hogy őt mindenki utálja, lenézi, és mint zsidó magyar ebben az országban csak közutálatra, köpdösésre és gyűlöletre számíthat? A novellákból ugyanis ez derül ki: ő az üldözött ember, akibe még az ötvenkilences villamoson is belekötnek. Mintha más (adott esetben nem zsidó) nem kapna hideget és meleget egyformán az élettől.”