Szavazati jogot minden állampolgárnak!

„Nagy bizonyossággal megjósolható, hogy a szükséges reformokat döntően az idősebb aktív kereső korosztályok és a már nem dolgozók és a nyugdíjba vonultak politikai befolyása fogja meghatározni. A választójoggal rendelkező állampolgárok összességén belül a nyugdíjhoz közeledők és a nyugdíjasok részaranya már ma is aránytalanul magas. A demográfiai dinamika ezt az aránytalanságot a jövőben elkerülhetetlenül egyre tovább fokozza. A kompromisszumokban, amelyek majd meghatározzák az elfogadott intézményes változások teherviselőinek és kedvezményezettjeinek viszonylagos súlyát, a fiatalabb és kiváltképpen a legfiatalabb állampolgári korosztályok érdekei szükségképpen elégtelenül lesznek képviselve. Ennek egyik szimptómája az olyan társadalmi reformok háttérbe szorulása vagy teljes mellőzése lehet, amelyek erőteljesen befolyásolhatnák a gyermekvállalási hajlandóságot és így a jövő nemzedék nagyságát.

A javaslat, hogy minden magyar állampolgár alanyi alapon választójogot kapjon, ennek a politikai súlyaránytalanságnak legalább valamelyes korrekcióját célozza.  E radikális, mert bár etikailag alátámasztott érvekre épülő, de precedens nélküli reform (mint egykor a reform, amely bevonta a nem adófizető polgárokat és a nőket a politikai testbe) azonnal olyan ellenvetésekbe ütközött, amelyek teljesen félreértették a szándékolt intézmény lényegét és potenciálját.

»Senki sem fog gyermeket szülni, mert ezt egy korai extra választójog jutalmazza« – ilyen bizarr feltételezés nem volt a javaslat indító oka. »A szülők, akik kiskorú gyermekeik választójogát gyakorolnák, valójában nem gyermekeik érdekeit képviselnék« – akkor viszont kiktől lehet jobban elvárni, hogy felelősen tegyék ezt?  »Kékcédulás stílusú visszaélésekre vezetne ez a rendszer« – mintha egy demokrácia képtelen volna szavatolni a választások törvényes tisztaságát. »A javaslat napi pártpolitikai érdekeket tükröz« – mintha a kritikus képtelen volna megérteni a jelenlegi demográfiai dinamika elkerülhetetlen hosszú távú következményeit, melyek azonnali cselekvést indokolnak.

És leggyakrabban, visszatérően: »Magyarországon egy ilyen reform lehetetlen, mert ez a roma lakosság érdekeit szolgálná.« Vagyis adva van egy betegségi diagnózis, ami a nemzet több mint 90 százalékára érvényes, és egy reform, amely radikálisan új lépést jelentene a kór orvoslásához szükséges intézmények megteremtése felé. De az orvosság nem alkalmazható, mert a betegség tünetei a felnőtt lakosság kevesebb mint egytizedében nem észlelhetők.  Klasszikus magyar politikai ész és logika.”