„A »fogyasztói társadalom« a 68 körüli szélsőbaloldal csatakiáltása volt, fiatal és idősebb bölcsészeké, akik nem bírták feldolgozni, hogy a történelemben először a nyugati országok népességének többsége szabadságban és bőségben él, de az álom nem az általuk elképzelt osztályharc diadalával vált valóra. A totális nyugati bűnösség állapotával szembeállított kínai modellben viszont nincs fogyasztói társadalom. Hozzáteszem, az Orbánék vakfoltján tartózkodó jóléti állam sincs. Csakhogy Kína sem az, aminek Orbán és tanácsadói látni szeretnék. Munkanélküliség, eladósodás, függés a világgazdaságtól, és lehet, hogy a dolgozó nép szereti az államát (és ez se biztos; nincsenek közvélemény-kutatások), a fiatal városi középosztály egyre kevésbé. (...)
Annak, hogy Orbán Viktor számára a »jóléti állam« fogalma nem létezik, nagyon egyszerű magyarázata van: ő és talpnyalói ennek a sajátosan magyar – az anyagi és szellemi csórósága miatt államfüggő középosztályra koncentrált – változatát állították be az egyetlen lehetséges világnak legalább nyolc éven át, sőt már első kormányzás második felében. Mondjuk, ezzel a jelszóval: »A köznek felelősséget kell vállalnia mindazokért, akik a középosztályból nem tudják biztosítani maguknak a jó élethez minimálisan szükséges feltételeket.« És amilyen héjavijjogással csaptak le az általuk neoliberálisnak nevezett modell bukására, olyan angyali ártatlansággal nem vették észre a tényt, hogy a jóléti állam már egy előző szakaszban leszerepelt. (...)
Törvényszerű volt, hogy a Fidesz kormányra kerülése után pillanatokon belül kiderüljön a magyar változat tarthatatlansága, de hát ezt mégse lehetett saját bukásként bevallani. Egyszerűbb úgy tenni, mintha nem létezne, és soha nem is létezett volna. Azonkívül mindenki más hibáztatni: az előző kormányokat, a bankokat, a multikat, a munkanélkülieket, akik tudnának dolgozni, csak nem akarnak, olyan fenejó dolguk van.”