„A nyolcvanas évek eleje óta figyelem, hogyan alakul Magyarországon a pszichés problémák fogadtatása -- bár alaposan le vagyunk maradva a nyugati civilizációhoz képest, az elmúlt harminc évben a kimondhatatlantól elértünk a kimondhatóig, ez bátorító fejlemény azoknak, akik - mint magam - évtizedekig éltek »titkaikkal« a világból kirekesztve.
Mégis. Miután harminc évet lehúztam a magam bipoláris depressziójával - és mindennel, ami jött vele -, még csak titkot sem csináltam belőle, amikor olyan »fontos ember« lettem, akit még a tévében is meg lehet nézni, egy évvel ezelőtt egyszer csak behívatott a főnököm. Kénytelen elbocsátani, mondta, mert én vagyok a »leggyengébb láncszem«, és egyébként sem nyújtok kielégítő szintű teljesítményt. Javasolta azt is, hogy százalékoltassam le magam.
Ha ezt a baráti intést huszonévesen kapom, alighanem végleg kisodródom a világból, a munkavállalók és általában felelősséget vállalók közül bizonyosan, de nem lehetetlen, hogy ahogy sokan mások, én is öngyilkossággal fejezem be teljesen értéktelen és értelmetlen tengődésem.
Így, 44 évesen, kicsit jobban lázadozom. Ha harminc évig jó voltam úgy, ahogy vagyok, ugyan miért lettem most hirtelen »nem jó«?”