A liberalizmus házi reformja

„Seres, a szabadság elkötelezett, liberális híve nemhogy nem érzékeny a mobilizációs csatornák körültekintő, kíméletlen elzárására, egyenesen idegesíti, ha fel kívánnak lépni ellene. A pedagógus szakszervezetek tiltakoznak a szakképzésbe terelés »adminisztratív« eszközeivel szemben (az idézet Szita Károly kaposvári polgármester gimibezárást javasló, azóta elfogadott előterjesztéséből származik), mivel a képzetlen munkaerő olcsó, gazdaságos munkaerő. Ezért nem hagyják dönteni a gyerekeket (és szüleiket) arról, hol és mit tanulnának, nehogy tudásukat meg kelljen majd fizetni (persze a gyerekek érdekében, ahogy Szita a Magyar Nemzetnek nyilatkozta). Arról pedig, hogy az ilyen módon előállított munkaerő alkalmazása tényleg gazdaságos legyen, egyebek közt majd a Munka törvénykönyvének új verziója fog gondoskodni. Seres ahelyett, hogy felháborodna a nyíltan hangoztatott adminisztratív kényszeren, egyenesen úgy véli, hogy »a lobbiérdekeiket országos közügyként előadó, többnyire csak privilégiumaikat védő szakszervezetekkel egy szabad társadalomban úgy kell elbánni, ahogyan azt Mrs. Thatcher anno példásan elővezette«. A szakszervezetek, nem meglepő módon, saját tagságuk érdekeit képviselik, az ilyen érdekek összehangolására irányuló törekvést nevezik demokratikus politikai döntéshozatalnak.

A magyarok általában vett, homogén, saját személyében és mindenkori akaratában megtestesülő összérdekeit ugyanis kizárólag Orbán Viktor képviseli, azt pedig, ami ebből következik, Seres sem szokta szeretni. A munkavállalói érdekek viszont általában sérülnek, például a Munka törvénykönyve módosításaival, igaz, az ő érdekeik a Fidesz-KDNP szerint sem országos érdekek, ezért a lobbicsoportok elleni fellépés jegyében meg is szünteti az Országos Érdekegyeztető Tanácsot. Abban a tekintetben azonban, hogy hogyan kell »elbánni« a saját érdekei mellett módfelett aktív lobbitevékenységet kifejtő Kereskedelmi és Iparkamarával, mintha már valamivel tanácstalanabbak lennének. Seres ráadásul nem is magányos harcos (mint különben oly sokszor) a ’89-esek közt, Kovács Zoltán ÉS-főszerkesztő is úgy gondolja, hogy a jogtisztelet hiánya ugyan szomorú, de az antiszociális vívmányok, melyeket a Fidesz bevezet, méltóak arra, hogy megóvjuk majd őket, ha kiötlőiktől megszabadultunk. Nem tartja fontosnak kitérni arra, hogy a szociális jogosultságok általában vett eltörlése hogyan fogja kiszűrni a rendszer »potyautasait«, nyilván mind potyautas volt, az összes lusta munkanélküli, a táppénzen lévő összes beteg (értsd: csaló), mozdonyvezetők, tűzoltók, pedagógusok, rokkantnyugdíjasok, az egész banda. (...)

Debreczeni József pedzegette a megoldást, amikor a liberális Tisza István parlamentarizmusát állította szembe Orbán anti-parlamentarizmusával még a régi időkben. Annak a Tiszának a parlamentarizmusát, aki az általános, titkos választójog elszánt ellensége volt. Aki figyel, annak már nem is meglepő, hogy Debreczeni a demokráciát úgy kívánja visszaállítani, hogy Orbánt és pártját kizárná a politikai versenyből, szavazóinak nem hagyná politikai versenyben kifejezni álláspontjukat. A »demokráciát« tehát a népuralom radikális korlátozásával tartaná fenn, éppen úgy, mint Tisza. A szabadversenyes kapitalizmus honi barátai közt nem ritka az ilyesmi. Seres László a szólás és a gyülekezés jogát természetesen a szakszervezeteknek is fenntartaná, a szavazójogot sem vitatná el senkitől. Vállaltan magányos harca imponáló, mint minden nonkonformizmus. A jogbiztonsággal kapcsolatos követeléseiben igaza van, viszont szerintem észre kéne vennie, hogy a honi liberálisok által követelt - szűken értelmezett, de nélkülözhetetlen - szabadság is veszélybe kerül, ha kizárólag a kaszttársadalom létrehozásának módszereit nehezményezik, az erre irányuló törekvéssel viszont lényegében szimpatizálnak.”